1. Fejezet

A csengő régies, zörgő hangja törte meg az osztályra nehezedő csendet. De még senki sem mert mozdulni, hisz Mrs. Rosenál, csak akkor ér véget egy óra, ha azt ő mondja. Főleg, ha dolgozatot írunk. A padom fölé görnyedve erősen szuggeráltam a fehér lapot, amelyen már csak egy megválaszolásra várandó kérdés volt.
-Le a tollakat! Lejárt az időtök! -visszhangzottak szavai a csöndes teremeben. Még pár másodpercet ráztam a tollat a kezemben, közben koncentráltam, hogy eszembe jusson a válasz. Nem néztem fel, de láttam magam előtt, ahogy erőteljesen össze csapja az asztalán pihenő naplót és egy utolsó, "gyilkos" pillantással méri végig az osztályt.- Most pedig, mindenki hozza ki a dolgozatát és távozzon! -utasított minket. Gyorsan lefirkantottam a választ, majd a tollamat a táskám mélyére süllyesztettem és felkapva a vállamra, elindultam a padok között előre. Tekintetem a padlóra szegeztem és hagytam, hogy hajam előre omolva takarja az arcom, mintha ez megvédhetne a lenéző és gúnyos pillantásoktól, amikkel illetnek, miközben a tanári asztalhoz érek.
-Szép munka! -mondta, miután átfutotta a kezébe adott dolgozatot. Egy mosollyal is megajándékozott, amit elég ritkán mutat az osztálynak. Akkor is legtöbbször nekem szánja. Ne nézzetek strébernek, mert nem vagyok az. De biológiából nagyon sokat dolgozok, és hajtok, hogy kitűnőt kapjak év végén. Hisz csak így lehet esélyem az ösztöndíjra az orvosi egyetemre. Ahogy kiléptem a terem ajtaján, valaki nekem jött. Vállamról lecsúszott a táska, amit még épp időben kaptam el, mielőtt a földre zuhant volna.
-Luzer! -súgta a fülembe, majd tovább is állt. Mint ha meg se történt volna, az iménti kis incidens, felemelt fejjel mentem ki a folyosóra. Éreztem, ahogy a torkomban a gombóc megjelenik és egyre csak nagyobbra nőtt. De tartottam magam. Nem adom meg ezeknek a férgeknek, hogy megkapják amire már oly régóta várnak. A teljes össze omlásom. A kiborulást, amit már sok hozzám hasonló embernél sikerült elérniük. Ők megadták nekik azt az örömöt, hogy láthatták, amint épp a szekrényeket ütik, miközben sírnak. Vagy, hogy neki ugranak valamelyik parasztnak, aki akkor pont fájdalmat okozott nekik, akár szóban, akár fizikailag. Hagyták, hogy a mindennapos lenéző pillantások, gúnyos szavak, kisebb lökések miközben végig sétál a folyosón, teljesen maguk alá gyűrjék őket, ezzel megőrjítve őket. Babráltam pár percet a szekrényem zárával, mivel remegő kezeim nem igazán könnyítették meg a dolgom. Kivettem belőle a kabátom és a sapkám, bezártam és az iskola kijárata felé indultam. Már csak pá méter választott el a szabadságot nyújtó ajtóktól, közben magamban imádkoztam azért, hogy senki ne kössön belém, mert akkor valószínűleg megtörne az arcomra festett hamis önbizalom és össze dőlne az eddig olyan nagy erőkkel fent tartott látszat, hogy engem nem érdekelnek. Hogy engem senki és semmi nem érdekel.
-Oh, Lizi! -kiabált utánam valaki. Nem is kellett ránéznem, de tudtam jól, hogy ki nyávogja a nevem.
-Mit akarsz Dodo?! -fordultam meg egy gúnyos vigyorral a képemen. Tudja jól, hogy rühellem, ha Lizinek szólítanak, hát akkor legyünk gyerekesek. Megvártam amíg elém topog a tűsarkújában, amitől pár centivel magasabb mint én. Undorral mért végig, majd szóra nyitotta a száját, de azon nem jött ki egy hang sem.- Na mi van? Ekkora gond van a rövid távú memóriáddal? Oh, már így elszaladt az idő?! -néztem le a csuklómra, ahol igaz, hogy nincs óra, de így még is csak hatásosabb.- Mennék, ha nem bánod! - majd hátat fordítva a még mindig bambán bámuló ikertestvéremnek, indultam újra a kijárat felé.
-Hogy szólítottál? -kérdezte, miközben csuklómnál fogva rántott vissza. Beletörődve a sorsomba álltam meg előtte és vártam a kitörését, ami mindjárt jön...Egy...Kettő...Három...-Mit képzelsz te magadról? Ne merészelj így hívni még egyszer! Tudod jó, hogy gyűlölöm! -mindenki minket nézett a folyosón, de nem érdekelt. Szerintem Dorothyt sem. Egyedül én tudtam, hogy az utolsó mondatot nem csak a névre értette. Tisztában vagyok vele, hogy ez az egyszerű kis becenév, számára mennyi fájdalmat tud okozni. És bármennyire is tűnök ettől egy utolsó szemétládának, szívesen használom ellene. Legalább ezzel az egyel dologgal kicsit vissza tudok vágni. Egyedül anya hívta így. Anyu miatt van minden papírján rajta a Dorothy név. Sokat mesélte még kiskoromban, hogy mennyire is tetszett neki ez a név, így az első szülött lányának mindenképp ezt akarta adni. Még ha ő nem is használja...Mióta anya meghalt, én hívom egyedül így, hogy soha ne felejtse el, volt valamim ami neki nem. Hogy ne gondolja azt, hogy az övé a világ, hogy tisztában legyen vele, vannak dolgok amik neki is fájnak. Hogy tudja, mekkora fájdalmat tud okozni nekem minden egyes tettével, amivel megpróbál teljesen tönkre tenni.
-Elég gyors a felfogásod! Amúgy meg te is tudod, hogy utálom, ha Lizinek szólítanak, szóvak kvittek vagyunk! -istenem, de gyerekesen viselkedek...Mindegy, most már belekezdtem.
-Hidd el, mindenki leszarja, egy ilyen kis senki véleményét, mint te! És még egyszer ne merj velem ilyen hangnemben beszélni, mert...-nem fejezte be a mondatot, hagyta, had lógjon a levegőben. Azt hitte, hogy ezzel megtud félemlíteni? Hát nem! Most lett elegem a mindennapos megaláztatásokból, abból, hogy az emberek kedvük szerint rúgnak belém, hogy úgy kezelnek mint valami korcsot. Azt az örömöt nem adom meg nekik, hogy lássanak sírni, de nem fogom magam tovább hagyni.
-Mert? Különben mi lesz? -tettem felé egy lépést, amivel a köztünk lévő távolság, szinte teljesen megszüntettem. Nem engedtem tekintetét, amiben mintha döbbenet és kis félelem csillant volna. Nem számított rá, hogy vissza szólók. Azt várta, hogy csendben meghúzom magam és hagyom, hogy mindenki előtt a földbe tiporjon, mint eddig minden nap.
-Ne akard megtudni...-látszott, hogy egyáltalán, még csak meg sem fordult a fejében ez a lehetőség, hogy kiállok magamért. Nem volt felkészülve, semmi frappáns vissza szólás. Azt hiszem, ma esélyem van a győzelemre.
-Most félnem kéne? Tőled? -bennem volt, hogy aprót lökök rajta, a hatásosság kedvéért, de nem fogok kezdeményezni. Nem hagyhatom, hogy én kerüljek bajba. Majd ha ő üt, én is. De addig nem.- Egy ilyen rózsaszín barbibabától? Aki a hajvasalójánál nehezebbet még nem emelt?! -kérdeztem cinikusan. Láttam, ahogy elönti a düh. A következő pillanatban már csak egy kéz csattanását éreztem az arcomon. A fejem oldalra fordult, szemeim össze szorítottam a fájdalomtól. A rohadt gyűrűk az ujján, csak több fájdalmat okoztak, mint egy szimpla pofon. Könnyeimet vissza nyelve hallgattam, ahogy az összes gyerek, akik körbe álltak minket, pont erre a jelenetre várakozóan, hangosan nevetnek és tapsolnak. Egy újabb megaláztatás, még egy kínzó emlék csapódott az eddigiekhez. Bele kéne törődnöm, hogy soha nem nyerhetek. Nekem a vesztes szerepe jutott. Az örök vesztesé.
-Hölgyeim! Ugye csak valami színdarabra próbálnak?! -tört utat magának a rengeteg gyerek között, a történelem tanárom. Hangjából kivehető volt, az utalás, hogy ezt most hagyjuk abba és távozzunk.
-Igen, Mr. Hill...-motyogtam remegő hangon, fel se nézve. A tanár egy bólintással letudta, és eloszlatta a tömeget, mondván, hogy itt nincs semmi látni való, menjenek órára.
-Ebben a színdarabban, mindig te leszel az, akit senki nem vesz észre a színpadon. Miért is nem hagysz fel az egésszel és vetsz véget mindennek? Senki nem venné észre, senkinek nem hiányoznál! Már anya sincs köztünk, hogy megvédje az ő pici lányát. Felesleges élned is....-suttogta a fülembe. Egész testem megfeszült, a düh, ami ekkor átjárt, mérhetetlen volt. Minden önuralmamat össze kellett kaparnom, hogy ne essek neki és verjem ki abból az agyon festet fejéből azt az apró agyat, ami odabent található -ha egyáltalán az a picurnyi is létezik. Elképzeltem, ahogy az öklöm találkozik az állával és a következő pillanatban, már a hideg kövön koppan a feje. Tudom, elég durva, hogy a saját testvéremről ilyeneket képzelek, de ő ennél már tett ellenem sokkal rosszabbat is. Megérdemelné.
-Ne merészeld még egyszer a szádra venni! Nem érdemled meg...-suttogtam magam elé. Erre csak felnevetett és elsétált mellettem. Persze azt nem bírta kihagyni, hogy ne jöjjön nekem. A vállamról újra lecsúszott a táska, ám most nem nyúltam utána. Csak hagytam, hogy tompa puffanással földet érjen. Letöröltem egy kósza könnycseppet, ami nekem ellenszegülve utat tört magának. Lehajoltam a táskámért, majd -most már akadály mentesen- kisétáltam az iskolából. A hideg októberi idő, kíméletlenül esett fedetlen bőrömnek, de nem álltam meg, hogy felöltözzek. Határozott léptekkel távolodtam az iskolától. Ami számomra inkább nevezhető egy kész kínzó tábornak. Itt mindenki csak megkeseríteni akarja az életem. Egy olyan embert nem találsz abban az épületben, aki egy kedves szót is intézett volna felém az elmúlt két és fél évben. Igaz, csak pár perce vagyok kint a szabad levegőn, de ennyi bőven elég is volt arra, hogy teljesen átfagyjak a széltől, ami rettenetesen fújt. Az iskolától nem messze lévő parkban, megálltam egy pad mellett, amire lepakoltam a dolgaim, majd felvettem a kabátom és a sapkám. A kabát cipzárját amilyen gyorsan csak tudtam felrántottam és a sapkám is jobban a fejemre húztam. Keresztül vágtam a parkon, ahol szokás szerint, elidőztem a játszótérnél. A zord idő ellenére is, elég sok kisgyerek játszott a homokozóban, hintákon és mászókákon. Néztem őket, és eszembe jutott mikor még én is ilyen önfeledten játszadoztam a barátaimmal...Mikor még voltak. Megráztam a fejem és folytattam az utam. Egy húsz perces séta után, bekanyarodtam az utcába, ahol lakom. Minél közelebb értem a fehér egy emeletes, apró kertes házhoz, annál jobban öntötte el a lelkem a magány. Az az üresség, ami magával ragadott, minden nap kínoz, mikor haza érek. Az üres ház, ami csak rám vár. Amióta a nagyi is eltávozott közölünk, nem költöztem vissza ahhoz a féreghez, akit az apámnak kéne szólítanom. Egyedül maradtam egy üres lakásban. Tizenöt éves korom óta tudom, milyen is az, mikor az ember teljesen magára marad. Mikor már nincs senkije, akire számíthatna, akinél védelmet kereshetne. Már két éve annak, hogy önálló életet élek. Minden gyerek erről álmodozik, hogy végre kirepülhessen a családi fészek biztonságot nyújtó meleg burkából, és önálló döntéseket hozhasson, azt csináljon amit akar. Hát nekem szerencsém -már ha ezt lehet annak nevezni- volt. Még gyerekként csöppentem bele a felnőttek nyüzsgő életébe. Egyedül kellett megtanulnom mindent. Munkát kellett vállalnom az iskola mellett, hogy eltartsam magam. Mindent én csináltam meg, amit ilyen idős gyerekeknél még a szülő végez. Amikor belöktem az öreg, rozsdás kaput, ami nagy zajjal tárult ki előttem, egyenesen a bejárati ajtóhoz siettem. Elő kotortam a kulcsom a táskám legaljáról és végre bejutottam a meleg lakásba. Becsapva magam után az ajtót dőltem neki, és csúsztam le a padlóig.
-Happy, haza értem! -kiabáltam el magam. Nem telt el fél perc, de már meg is láttam a lépcső tetején az én drága kis kutyám. Miután a nagyi meghalt, muszáj volt szereznem egy társat, aki itt van velem. Egyszerűen éreztem, hogy ha nem találok valakit, beleőrülök az egyedül létbe! Így került hozzám Happy. A nevét onnan kapta, hogy mikor rátaláltam az egyik sikátorban és haza hoztam, le se lehetett volna lőni. Folyamatosan pörgött, futosgált össze vissza a házban és édesen csóválta a farkát. Az egyetlen olyan dolog -már ha egy kutyát lehet dolognak nevezni- volt az egész házban, ami nem olvadt össze a szürke, és boldogtalan hétköznapokkal. Egy kis életet lehelt belém. Boldoggá tett.- Na gyere ide! -kaptam az ölembe, és elkezdtem dögönyözni. Miután kellőképpen megnyúztam szegénykém, egy puszit nyomtam a buksijára és kivettem az ölemből. Besétáltam a konyhába, az egyik szekrényből elő szedtem a kajáját, majd a kertbe kivezető ajtóhoz sétáltam. Az ajtó melletti kis tálba öntöttem neki ebből a számomra ehetetlen száraz valamiből, amit ő se perc alatt falt fel. Öntöttem neki még egy kis vizet, majd magamnak is valami ehető után néztem. A hűtő átvizsgálása után -ahol rájöttem, hogy számomra itthon semmi fogyasztható nincs- megnéztem az időt. Délután fél négy...A francba! Fél óra múlva már a kávézóban kéne lennem! Felrohantam az emeletre, majd leváltottam az utcai pólóm, egy fekete felsőre. Előírás, hogy minden dolgozónak fekete pólóban kell dolgoznia, csak azt nem értem miért. Csak még jobban lehúzza a kedvem. Már ha, ez lehetséges...Felkaptam a fekete pólóm és hozzá még egy sálat is, hogy még se legyek olyan lehangoló külsőre, mint amilyennek belülről éreztem magam. Magamhoz vettem a fülhallgatóm, amit reggel sikeresen itthon felejtettem. Lerohantam a lépcsőn, az előszobában hagyott táskámból, minden tancuccom a nappaliban lévő kanapéra dobtam, majd a pénztárcám, telefonom és minden szükséges iratom bele dobáltam. Magamra vettem a kabátom és a cipőm és már nyitottam is a bejárati ajtót.
-Szia Happy! Majd este érkezem! -szóltam vissza a kutyámnak, aki a kapkodásom a lépcső előtt feküdve kísérte figyelemmel. A fülesem össze dugtam a telómmal és már szólt is a zene a fülemben. Mellkasom előtt össze fontam a karom, mivel a szél még jobban fújt, mint mikor tíz perccel ezelőtt beléptem a lakásba. Az eső is nagy cseppekben rákezdett és pillanatok alatt váltott át zuhogásba. Gyors tempóban haladtam végig a forgalmas utcákon, szlalomozva az emberek között. Hogy hamarabb oda érjek, levágtam az utat. Befordultam egy kis utcába, ahol átsiettem az út túloldalára. Vagy is csak akartam átmenni, úgyan is mikor a lábam az útra ért, csak annyit éreztem, hogy valami nagy erővel az oldalamnak csapódik. Még éreztem, ahogy a fejem a vizes úton koppan. Innentől kezdve kezdtem elveszíteni az eszméletem. A lábam rettenetesen fájt és a fejem is. Ami szerintem be is tört, mert éreztem, ahogy a homlokom folyik végig valami sűrű folyadék, persze lehet azt mondani, hogy az eső, de biztos vagyok benne, hogy ez nem az. Hallottam, ahogy valaki becsapja a -feltehetőleg- kocsi ajtaját, majd hangos léptekkel mellém siet. Két keze közé fogta az arcom és torka szakadtából üvöltözött, hogy valaki hívjon egy mentőt. Innentől teljes képszakadás...