5. Fejezet

-Úgy nézek ki mint valami csöves! Harry, így nem megyek emberek közé! -néztem végig magamon. Szürke melegítő gatyában voltam, ami kétszer fel volt tűrve a csípőmön, de még így is lógott rajtam, bő, kék pólót viseltem, ami már kikopott, annyiszor lett mosva. Egyszóval még pizsiben voltam. A hajam göndören hullott le a vállamon, de még így is látszott, hogy fésűt ma még nem látott. Ezen még tudtam javítani, gyorsan laza lófarokba kötöttem a csuklómon lévő hajgumimmal. Harry mit sem törődve velem és a tiltakozásommal indult el. Csöndben figyeltem az utcákat, amiken áthaladtunk. A kedvességem elpárolgott, mintha nem is lett volna. A rádióból szóló zenére koncentráltam, észre sem vettem, hogy dúdolom a dallamot, míg Harry el nem kezdett kuncogni. Szúrós pillantást vettem rá, de csak mosolygott. Nem tudtam, hogy hova megyünk, legszívesebben inkább haza felé tartanék. Nem akartam sehova menni, nem tudom, hogy gondolta, mikor én fekvőgipszben szenvedek.
-Nem is értem, hogy gondoltad ezt?! Nehogy azt hidd, hogy barátok lettünk, hogy csak úgy ráncigálj magaddal bárhová is! -miközben beszéltem újra az ablak felé fordultam.
-Ne csináld már! Tudom, hogy megkedveltél! -hallottam a hangján, hogy jól szórakozik. Nem szóltam semmit, csak a szemem forgattam. És én még komolyan azon gondolkoztam, hogy talán normális lehet. Hiba volt! Ez után újra csöndbe burkolóztunk. Egy körforgalomnál lefordulva, megláttam a nagy feliratot, ami tudtomra adta, hova jöttünk. Tesco. Beletörődve a sorsomba sóhajtottam. Gipszben voltam, esélyem sem volt elmenekülni. Elrabolt, nem tudtam haza jutni, hisz még pénz sem volt nálam. Harry a parkolót vizslatta, hogy helyet találjon. Bekanyarodtunk egy sorba, ami a bejárathoz a legközelebb volt, és még hely is volt. Az már más, hogy a sor közepén, de ez volt a legközelebb. Mikor a motor leállt, kicsatoltam magam és előre hajolva keresni kezdtem a lábaimhoz dobott fél pár cipőm.
-Egyedül vagy ilyen hülye, vagy segítenek? -néztem a srácra, aki értetlenül bámult rám. Felemeltem a kezemben tartott cipőt.
-Mi az? -kérdezte értetlenül.
-Hogy a francba húzzak cipőt a gipszemre? A balos cipőm kellett volna te idióta! -kínomba már elnevettem a végét. Látszott, ahogy Harrynek pár másodperc múlva leesik, hogy rossz cipőt hozott nekem.
-Ó... -csak ennyit bírt kinyögni.
-Igen, ó... -csóváltam a fejem. Hirtelen kikapta a cipőt a kezemből, majd kipattant a zuhogó esőbe.
-Mindjárt jövök! -szólt vissza, mielőtt becsukta volna az ajtót. Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy a bejárat felé fut a félpár cipőmmel a kezében. Mikor eltűnt a bevásárlóközpontban megrántottam a vállam és figyeltem a rohanó embereket, akik az eső elől menekültek. Nagyon untam ezt a csendet, ezért gyújtást adtam a kocsira és bekapcsoltam a rádiót. Halkan énekeltem a szöveget, közben csukott szemmel hátradőltem az ülésben. Már vagy a negyedik számot énekelhettem, mikor a vezetőülés ajtaja kinyílt. Kipattantak a szemeim és a csurom vizes Harryt pillantottam meg, miközben bepattant a kocsiba.
-Tessék! -nyomott a kezembe egy pár vadiúj Converse cipőt. Tátott szájjal bámultam, közben újra a lábaimhoz dobta a régi, kopott félpár torna csukám.
-Én ezt nem...-hebegtem.
-Ne csináld már! Húzd fel. -nézett kérlelően a szemembe. Ajkamba harapva tanulmányoztam a cipőket. Basszus, ezek tuti nem valami gagyi utánzatok! Mennyibe kerülhettek?- Ma még felveszed? -kérdezte Harry nevetve. Rápillantottam, majd újra a cipőkre és elkezdtem kifűzni az össze csomózott cipőfűzőt, hogy feltudjam venni. Mikor belebújtam az újdonsült cipőmbe, Harry újra kipattant a kocsiból és átfutott az én oldalamra. Hátulról kivette a mankóim, majd kinyitotta az én ajtóm is. Megtámaszkodtam a két vállán, ő pedig a derekamat fogva segített ki a kocsiból. Mikor a földre értem a kezembe nyomta a két segéd eszközöm, becsukta a kocsit, ami egy gombnyomás után, bezárult. Amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam a bejárat felé, nem akartam teljesen elázni. Harry elfutott hozni egy bevásárló kocsit. Már előre félek, hogy mi lesz ebből. Egy biztos. Nem fogok segíteni neki. Nekem nincs szükségem semmire! Nem fogok másokon élősködni.
-Gyors voltál. -nézett rám nevetve Harry, mikor oda értem a bejárathoz. Gúnyosan rávigyorogtam, majd elindultam befele. Utánam jött a kocsival. Csak mankóztam a sorok között, nem igazán figyeltem Harryre.
-Látom nem nagyon akarsz segíteni... -jött mellém.
-Jól látod! -mosolyogtam rá.- Harry, nekem erre tényleg nincs semmi szükségem! Nem kell nekem itt jótékonykodni! Köszönöm, hogy segíteni akarsz, de nem kell! -néztem a szemébe. Pár másodpercig nem szólt semmit.
-Valamire allergiás vagy? -kérdezte végül. Mintha a falhoz beszéltem volna...Lehunytam a szemem és egy mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak.
-Esélytelenül küzdök ellened, igaz? -kérdeztem lemondóan.
-Jól látod! -vigyorgott rám. Mosolyogva megráztam  fejem.
-Nem, tudtommal semmire nem vagyok. -adtam a választ. Neki sem kellett több, egyből elindult. Szerintem nem is figyelte, hogy mit dob a kocsiba, csak amit látott beletett. Szépen komótosan követtem, tisztes távolságból. Hirtelen megtorpantam, mikor pár lány rohant oda hozzá. Én inkább megálltam a sor végén, nem akartam, hogy tudják vele vagyok. Nem hallottam mit beszélnek, csak figyeltem ahogy Harry vigyorogva osztja az aláírásokat és készít képeket. Pár perc után a lányok vigyorogva hagyták ott Harryt, aki hátra nézett, hogy még mindig itt vagyok e. Gondolom leesett neki, hogy nem igazán akarok feltűnést.
-Ahogy láttam jó napot szereztél nekik. -mankóztam a srác mellé, mikor a sajtoknál álldogált. Ránéztem a kocsira, ami már most félig tele volt mindenféle dologgal.
-Remélem. -nézett rám mosolyogva. Látszott rajta, hogy élvezte mikor a lányokkal volt. Olyan közvetlen és kedves volt velük. Talán még sincs elszállva magától.
-Azt nem szeretem. -böktem a tejtermékre, amit épp leemelt a polcról. Vigyorogva fordult felém, majd vissza tette a polcra. Egy másikat emelt le és felhúzott szemöldökkel fordult felém. Nekem is vigyor szökött az arcomra, csak azt nem tudom miért. Bólogattam, hogy az jó lesz, ő pedig a többi "zsákmány" közé dobta amit eddig össze szedett.
-Tudod is, hogy mit dobsz be, vagy csak amit meglátsz, a kocsiba dobod? -kérdeztem miközben egymás mellett sétáltunk a hűtők mellett.
-Többnyire csak bele dobom. -rántott vállat, közben egy karton dobozos tejet emelt le.
-Az nem lesz egy kicsit sok? -böktem felé, kikerekedett szemekkel. Megforgatta a szemét és vissza tette, majd két doboz tejet vett le és tette a kocsiba.
-Figyelj, nálad nincs semmi. Szó szerint semmi! Csak kutya kaja. Most szépen bevásárolunk és nem lesz gond addig amíg gipszben vagy. -adta tudtomra a tervét.
-De nem akarok másokon élősködni! Ez egy kisebb vagyon lesz, amit te itt össze vásárolsz! -mutattam kocsi felé.
-Hidd el, ennyitől nem megyek csődbe! -kacsintott rám, majd tovább ment. Tátott szájjal bámultam utána. Hogy volt képes így itt hagyni? Épp kis előadást akartam tartani az elveimről, erre faképnél hagy! Pofátlan! Mire utolértem, a bevásárló kocsiba újabb dolgok kerültek.
-Valahogy vissza fizetem! -motyogtam mikor mellé értem. Hirtelen megállt és rám kapta a tekintetét.
-Nem leszel többet bunkó és elutasító! Nekem ez bőven elég. -mosolygott rám.
-Szerinted azután, hogy ma így viselkedtem, újra köcsög leszek? -húztam fel bal szemöldököm és úgy bámultam rá.
-Akkor majd csinálsz nekem valami kaját. -rántott vállat. Ha mást nem, legalább így vissza adom valamilyen szinten amit most értem tesz. Bár ez még mindig kevés ehhez képest. Még vagy fél órát mászkáltunk a Tescoba, közben nem egyszer vették észre Harryt. Ilyenkor általában elmankóztam a sor másik végébe, mintha ott se lennék. Úgy tűnik egy ilyen emberrablásos bevásárlás kellett ahhoz, hogy megváltozzon a véleményem Harryről. Elég fura. Jól eltudtunk beszélgetni, meg hülyéskedni. Egész vicces figura. Rég volt utoljára, hogy fiúval jól szórakoztam. Miután a negyedórás sorban állás után, Harry fizetett -én inkább oda se mertem nézni, hogy mennyi az összeg- elindultunk kifele.
-Ülj rá a szélére! -állt meg a kijárat előtt Harry. Értetlenül fordultam felé. Nem értettem miről beszélt.- Ülj fel a szélére, így gyorsabban oda érünk az autóhoz és kevésbé ázunk el. -magyarázta. Pár másodpercig kételkedve nézegettem hol a kocsit, hol a srácot, majd egy vállrántás után a kocsi széléhez mankóztam. Harry elém állt és segített felülni. Elég instabilnak éreztem magam, de miután Harry kivette a kezemből a mankókat és a bevásárló kocsiba helyezte őket, megtudtam kapaszkodni. Elég vicces volt, ahogy kimentünk a zuhogó esőbe. Páran megbámultak minket, ahogy két, lassan felnőtt tinédzser nevetve rohangál a kocsik között. Pontosabban az egyik rohan egy bevásárlókocsival, a másik meg gipszel a lábán ül a szélén és nevet mint egy hülye. Harry is élvezhette a dolgot, mivel nekiállt körbe körbe futni a kis kocsival, ezzel sikítást váltva ki belőlem. Esküszöm, azt hittem lezúgok.
-Harry állj le! -sikítottam nevetve, mikor már alig bírtam kapaszkodni. A göndör eleget téve kérésemnek, lassan megállt, és újra a Range Rover felé indult. Hátranéztem, vigyorogva figyelt. Egyszerre nevettük el magunkat, mikor a fekete autóhoz értünk. Leugrottam a bevásárló kocsiról, de mivel még mindig szédültem, Harrynek kellett elkapnia mielőtt még eldőltem volna. Újra nevetésben törtünk ki, majd hozzám kerültek a mankók így megtudtam állni a lábamon.
-Segítsek? -kérdeztem mikor Harry a sokadik szatyrot pakolta be a csomagtartóba. Ha tíz vagy tizenegy szatyrot nem töltöttünk meg, akkor egyet sem.
-Nem kell! -mosolygott rám, majd folytatta. Már nem nagyon érdekelt, hogy szarrá ázunk, ugyan is, már megtörtént. Mikor végzett, segített beszállni a kocsiba, és vissza vitte a bevásárló kocsit. Vigyorogva szállt be mellém és indította el a kocsit.
-Ez jó volt! Rég éreztem már ilyen felszabadultnak magam. -nevettem fel, mikor Harry kikanyarodott a parkolóból.
-Örülök, hogy még is csak együtt működő lettél. -mosolygott rám. Bekapcsoltam a rádiót és élveztem a zenét. Az egyik számnál Harry rákezdett, csak ekkor tűnt fel, hogy az ő hangja szól vissza a rádióból. Vigyorogva fordultam a srác felé, aki beleélve magát énekelte a szöveget.
-Let's go crazy crazy crazy till we see the sun...-döbbenten pillantott rám, mikor én is beszálltam a refrénbe. Attól még, hogy nem egy kimondott tinédzser életet élek, nem vagyok lemaradva. Mikor megjelent ez a szám, még a csapból is ez folyt. Nem volt nehéz megjegyezni a refrént. Mikor véget ért ez a rész, abba hagytam és élveztem a rögtönzött magán koncertet. Várakozóan pillantott rám, mikor újra a refrén következett, én pedig vigyorogva kezdtem el vele énekelni.
-Tonight let's get some
And live while we're young -fejezte be a számot. Mindketten vigyorogva figyeltünk. Ő az utat, én pedig őt. Nem bírtam levenni a szemem a kis gödröcskékről amik megjelentek az arcán. Annyira aranyos mikor mosolyog, akár egy kisfiú. Felhagytam a srác feltérképezésével és én is a szélvédőn bámultam kifelé. Nem szóltunk egymáshoz, de nem volt kínos a csend. A rádióból szóló zene, nem hagyta, hogy némaság telepedjen ránk. Néhány számnál Harry újra éneklésbe kezdett, de nem bántam. Csodálatos hangja van. Most már értem miért rajonganak érte ennyien. Ha a banda többi tagjának is ilyen, vagy csak fele ennyire jó hangja van, megérdemlik, hogy ilyen sikeresek legyenek. Harry kipattant a kocsiból mikor leparkolt a ház előtt. Nem vártam meg míg ideér, kinyitottam a kocsi ajtaját és megpróbáltam egyedül kiszállni. Mosolyogva sietett a segítségemre, ami nem jött rosszul, ugyanis nekem rohadt magasan van ez a kocsi és egy csoda lenne, ha egyedül ki tudnék szállni. Persze csak most, hogy gipsz van rajtam. Odaadta a mankókat és a kulcsomat is, én pedig elbicegtem a bejárati ajtóig. Kinyitottam az ajtót, amit tárva hagytam, hogy Harry betudjon jönni a szatyrokkal.
-Hello Happy! -gügyögtem a kutyának, mikor a nappaliba értem. Ledobtam magam a kanapéra, majd levettem magamról a cipőt.- Át kéne öltöznöm, nem? -néztem a kis dögre, aki befészkelte magát az ölembe. Nagy szemeket meresztett rám, mire simogatni kezdtem. Hallottam ahogy Harry a konyhába hordja be a szatyrokat, így feltápászkodtam és elindultam, hogy kipakoljak. Mire beértem a konyhába, Harry sehol nem volt. Kinéztem az ablakon és láttam, ahogy a csomagtartó ajtajával bénázik. Bal kezéből majdnem kiestek a szatyrok, mikor erőteljesen becsapta az ajtót, majd befutott a házba. Ledobta a szatyrokat a pultra és vissza ment az előszobába. Blézer és cipő nélkül tért vissza és segített kipakolni is. Mikor végeztünk fáradtan ült fel az egyik bárszékre. Mosolyogva tettem elé a bögre teát meg egy doboz tejet.
-Kösz! -mosolygott rám, majd tejet öntött a bögrébe és bele ivott. Csöndben ittuk a teánkat, közben a kint zuhogó esőt hallgattuk.- Miért laksz egyedül? -törte meg a csendet. Felnéztem rá és láttam, hogy zavartan nézegeti a bögrét. Újra az ablak felé fordultam. Gondolkoztam. Nem tudtam eldönteni, hogy elmondjam e. Nálam az, hogy valakinek elmondom az életem, sokat jelent. Elég nehezen engedem magamhoz közel embereket és bízom meg bennük. Főleg fiúkban. - Nem kell elmondanod, csak érdekelt. -éreztem ahogy rám néz.
-Sajnálom! -néztem a szemébe. Csak halvány mosollyal megrázta a fejét, majd kiitta az utolsó kortyot is.- Figyelj, én elmegyek letusolni, mert teljesen átfagytam. Nem tudom te hogy vagy vele, de ha akarsz fent is van egy fürdő. -ajánlottam fel, közben lecsúsztam a bárszékről és a nappaliba indultam.
-Itt lent van a szobád? -szólt utánam.
-Nem! Csak elég macerás volt nap mint nap megmászni a lépcsőt, ezért leköltöztem! -kiabáltam vissza, mikor a kanapé mögött lévő sporttáskából kivettem egy tiszta fehérneműt, meg egy másik melegítő gatyát és pólót.
-Egyedül költöztél le? -szólalt meg a nappali bejáratában állva.
-Aham, ne tudd meg mennyit szenvedtem! -nevettem rá.
-Törölközőt...
-A csap melletti szerkényben találsz. -vágtam a szavába mikor elmentem előtte. Mosolyogva nézett utánam, amíg be nem mentem a nappaliból nyíló fürdőbe. Most is elfogott a nevetés, mikor felhúztam a gipszemre a szemetes zsákot, hogy ne ázzon el. Elég röhejesen néztem ki, de ez van. Bemásztam a zuhanyba, majd meleg vizet engedtem magamra. Behunyt szemekkel élveztem ahogy átjárt a meleg. Negyed óra ázás után beszappanoztam magam és letusoltam. Gyorsan tekertem magam köré a törölközőm, mikor kiléptem a kabinból. Elmankóztam a csapig, majd hátat fordítva tükörképemnek dőltem neki. Nehezen felöltöztem, majd kimentem a fürdőből. A nappaliban nem láttam senkit, csak Happy terült szét a kanapén.
-Gyere, kiengedlek kicsit! -csapkodtam meg a combom, hogy felfigyeljen rám. Egyből leugrott eddigi helyéről és hozzám futott. Követett a konyhába, ahol kinyitottam a kert ajtaját, Happy pedig kirohant a zuhogó esőbe. Mosolyogva figyeltem pár percig az össze vissza rohangáló kutyát, majd vissza fordultam a konyha felé és a hűtőhöz mankóztam. A pultra helyeztem a sajtot, majd némi töprengés után becsuktam a hűtőt.Nyöszörögve nyújtózkodtam, hogy elérjem a mosogató fölötti szekrény felső polcára helyezett tésztát, de egy lábon és lábujjhegyen elég nehéz feladatnak tűnt. Minél inkább próbáltam magasabbra érni, annál inkább lett instabilabb a helyzetem. Hirtelen dőlni kezdtem, de valaki mögém lépett és megtartott. Valaki? Még jó, hogy rajtam és Harryn kívül nincs senki más a házban...Szóval, Harry segített megállni a lábamon. Egyik kezét levette az oldalamról és átnyúlt a vállam felett. Gond nélkül érte el a tésztát és rakta le elém a pultra.
-Utálok ilyen pici lenni! -motyogtam mikor már kezdett kellemetlen lenni a csönd. Éreztem ahogy a mellkasa szaporán emelkedik és süllyed a nevetéstől.
-Szerintem nincs semmi baj a magasságoddal. -mondta kedvesen. Kivehető volt a hangjából, hogy mosolyog. Nekem is enyhe mosolyos kúszott az arcomra.
-Öhm...Jó a női tusfürdő illatod, meg minden, de ha nem állsz arrébb, nem tudok kaját csinálni. -fordultam meg vigyorogva. Felemelt kezekkel lépett hátra egyet, közben újra megjelentek a kis gödröcskék az arcán ahogy vigyorgott. Mindketten elnevettük magunkat.
-Hagyd, majd kiveszem! -mondta mikor le akartam hajolni, hogy kivegyem az egyik lábost. Most rajtam volt a sor, hogy felemelt kezekkel hátra ugorjak egyet. Miután a kezem közé került az edény, megtöltöttem vízzel és feltettem forrni.- Mit eszünk?
-Ha leveszel nekem még egy tányért is, meg a sajt reszelőt is odaadod, akkor sajtos tésztát. -mosolyogtam rá, miután felszenvedtem magam az egyik bárszékre és a jobb lábam is feltettem a mellettem lévőre. Harry elővarázsolt egy tálat amit oda is adott, majd a reszelő felkutatására indult, amit én kuncogva figyeltem. Minden szekrényt kinyitott, volt amelyiket többször is. Kereste a tányérok, poharak, evőeszközök és lábosok között de sehol nem találta. Még véletlenül a hűtőbe is benyitott. Itt már nem bírtam tovább, kitört belőlem a röhögés. Mikor Harry kicsit sértetten és kérdőn nézett rám, egyik kezemmel próbáltam befogni a szám a másikkal pedig a tűzhely felé mutattam, ami felett a falon lógott az eszköz. Puffogva emelte le és adta nekem. Illedelmesen megköszöntem, majd a sajt reszelésébe kezdtem.
-Bele öntenéd a tésztát a vízbe? Ahogy hallom már forr. -kérdeztem a fiútól, aki a nappaliban babrált a TV-vel. Hirtelen az egész ház zengett a nappaliból szóló zenétől.
-Persze! -jelent meg mosolyogva Harry a konyhába. Idétlen mozdulatokkal betáncolt mögém és megcsinálta amire kértem. Én végig nevettem, majd mikor Harry mellém lépett, megragadta mindkét kezem és táncolni kezdett velem. Elég röhejesen nézhettünk ki, ahogy a srác össze vissza ugrált és kapálózott, közben a kezemet rángatta jobbra balra, míg én ültem a széken és vigyorogva ráztam a fejem és amennyire tudtam mozogtam a bárszéken.
-Harry! A tészta! -sikítottam fel, mikor egy pillanatra a lábosra néztem, amiből már folyt ki a víz. Hirtelen mintha egy vödör jéggel öntötték volna le megállt, majd pár másodperc múlva kapcsolt és a tűzhelyhez sietett. Én lecsúsztam a székről és egy ugrással mellette termettem. Lehalásztam két tányért amiket az étkező pultra tettem, meg két villát is elővettem. Mikor Harry leszűrte a tésztát, arrébb löktem a csípőmmel és a még gőzölgő tésztára borítottam a sajtot. Gyorsan össze kevertem a lábos tartalmát, majd megkértem a mellettem figyelő srácot, hogy tegye ezt is a pultra.
-Kérsz valamit inni? -kérdeztem miközben helyet foglalt velem szemben. Egy bólintással válaszolt.- Mik vannak? -néztem rá kérdőn. Igen csak hülyén hangzik ez a kérdés a házigazda szájából, de most nincs mit tenni.
-Azt hiszem narancslé, meg alma is van. Ja, meg vizet is vettem. -sorolta a lehetőségeket.
-Vizet? Minek? Folyik a csapból is! -háborodtam fel. Vigyorogva megrántotta a vállát, ezzel lerázva magáról a kérdést. Fejcsóválva ugráltam a hűtőhöz.- Na, akkor mit óhajt, uram?
-Egy pohár alma levet, hölgyem! -próbált komolyan válaszolni, de elnevette. Vissza ugráltam az itallal, majd kivettem két poharat is a szekrényből és vissza ültem a pulthoz. Mire felültem, Harry már töltött mindkettőnknek.
-Köszönöm! -mosolyogtam rá. Viszonozta a gesztust, majd belekortyolt az italba. Csendben fogyasztottuk el a vacsoránk, közben hallgattuk a zenét. Olyan fura volt ez az egész...Tegnap még ki nem állhattam, most meg vigyorogva főztünk együtt.
-Mikor volt utoljára, hogy ettél reggelin kívül bármit is? -tette fel a kérdését, miközben mosogatott. Én a széken ülve figyeltem, ahogy munkálkodik. Nem éltem még pasival, de van egy olyan érzésem, hogy ezt a képet memorizálnom kell, ahogy mossa a tányérokat.
-Amíg el nem ütöttél, napi kétszer kajáltam. -adtam a választ. Kivételesen semmi rossz szándék nem volt abban, hogy szóba hoztam a balesetet, de Harry megint rákezdett.
-Sajnálom! -hagyta abba amit csinált és felém fordult. Nagy szemeiben tényleg megbánást láttam. Mosolyogva néztem rá.
-Harry, ha még egyszer bocsánatot kérsz, egy kanál vízben foglak megfojtani! -néztem a szemébe.- Egy hülye baleset volt! Nem tehetsz róla. Ha nem lépek ki eléd, nincs ez. Ha te kicsit jobban figyelsz, nincs ez. Mindketten hibásak voltunk, kész. -próbáltam meggyőző lenni, nem tudom mennyire sikerült.
-Azta... -mondta döbbenten. Értetlenül néztem rá, mire közelebb jött és a homlokomra tapasztotta a kezét.- Egy nap alatt ennyit változni...Biztos minden rendben? Te vagy az, Hope? -kérdezte kételkedve.
-Na menj már! -löktem el nevetve a kezét. Vigyorogva fordult vissza a mosogatóhoz és folytatta a munkát. Pár perc múlva végzett vele, ekkor Happy rohant be a házba. Az egész kutya merő sár volt.
-Happy! -visítottam, közben a számhoz kaptam a kezem. Amilyen gyorsan csak tudtam leugrottam a székről és a kutyához ugráltam, aki farok csóválva figyelt.- Ó, te kis Isten csapása! Mit műveltél? -mértem végig. Egy biztos. Így nem maradhat bent.- Van kedved segíteni? -fordultam reménykedve a pulton könyöklő srác felé, aki vigyorogva figyelt minket.
-Miben is? -kerülte meg a pultot és sétált hozzánk. Mikor leguggolt mellém, Happy egyből felé fordult.- El a mancsokkal, nagyfiú! -ugrott egyet hátra, mikor a kis vakarcs a térdére akarta tenni a kis tappancsait. Kuncogtam ahogy Harry seggre dőlt, majd feltérdelve vissza kúszott mellém.
-Segítesz megmosdatni? -néztem rá. Mosolyogva bólintott bele egyezésképpen, majd felkapta Happyt. Amennyire csak tudta eltartotta magától a kis sár szörnyet, én meg gyorsan össze szedtem a mankóim és bevonultunk a lenti fürdőbe. Mivel lent nem volt kád, ezért fogtam egy lavort, teleengedtem melegvízel és a fürdő közepére helyeztem. Harry beletette Happyt, mire ő egyből ki is ugrott belőle. Mielőtt még kirohanhatott volna a helységből, Harry utána vetődött és elkapta.
-Akartam szólni, hogy óvatosan! Utál fürdeni... -mondtam nevetve mikor Harry térden mászva hozta vissza a kutyát.- Először tegyük be a zuhanyzóba, hogy le tudjam mosni róla a sarat. -adtam az utasítást, amit Harry szó nélkül követett. Miután Happy ellenkezésével mit sem törődve lemostam róla minden piszkot, Harry újra kézbe vette és beletette a lavorba, de most már ügyelt rá, hogy ne tudjon kiszökni. Miközben szappannal mostuk Happyt, kialakult egy kisebb vízi csata köztem és Harry között. Mire végeztünk mindketten csurom vizesek és habosak voltunk. Harrynek még a hajából is csöpögött a víz. Happy sem akart kimaradni a jóból, mikor lemostuk róla a szappant, megrázta magát, ezzel mindkettőnket még vizesebbé téve.
-Ne! -nevettem, közben az arcom elé emeletem a karom, védve magam a kutya támadásától. Miután megtöröltük Happyt, szinte nem is láttuk, olyan gyorsan futott ki a fürdőből.- Köszönöm! -mosolyogtam a srácra, mikor mi is elindultunk kifelé. Már mi is megtörölköztünk. Úgy ahogy...
-Élveztem. -vigyorgott le rám. Mit sem törődve azzal, hogy vizes volt a pólóm, eldőltem a kanapén. Harry is helyet foglalt, de most nem a fotelben, hanem mellettem. Felemelte a két lábam, majd mikor leült, az ölébe helyezte azokat. Nem zavart a dolog, úgyhogy nem említettem meg. Lehalásztam a kis asztalról a távkapcsolót, lehalkítottam a TV-t, majd kerestem valami filmet. Az egyik csatornán az Ötven első randit adták. Már vagy hatvanszor láttam, de még most is imádom! Miután megbizonyosodtam róla, hogy Harrynek is megfelel, a kütyüt vissza tettem az asztalra, majd az oldalamra fordulva, a párnám alá fúrt kezekkel néztem a filmet.
-Nagyon aranyosan nevetsz! -szólalt meg Harry, miután felnevettem az egyik vicces résznél. Éreztem ahogy elvörösödöm, majd dadogtam egy köszönöm-öt és újra a filmre koncentráltam. Észre sem vettem mikor aludtam el. Csak elnyomott az álom.

4. Fejezet

Már másfél hét telt el azóta, hogy haza jöttem. A lábam még volt, hogy iszonyatosan fájt, de egyre enyhült a fájdalom. Az agyrázkódást már leküzdöttem, semmi problémám nem volt ezzel kapcsolatban.
-Ne, Alehandró! Kérlek, ne hagyj el! Nem tehetem, Martina, lefeküdtem Manuelával! -motyogtam a már jól megszokott szöveget a sorozatban szereplő Latin-amerikai nővel és férfival.-  És most figyelj Happy, váratlan fordulat következik...A nő hirtelen felindulásból pofon vágja a pasit és ott hagyja! -mondtam az ölemben pihenő kutyának. Párnának nézett a kis dög.- Háh, megmondtam! Már tényleg kitalálhatnának valami újat... -sóhajtottam és csatornát váltottam. Megállapodtam egy zene csatornán, a távirányítót pedig magam mellé dobtam. Unottan bámultam magam elé, közben a kutyát simogattam. Ebből a katartikus állapotból az szakított ki, hogy a TV-ből Harry jellegzetes hangja szólalt meg. Fintorogva néztem a képernyőt, amin valamelyik interjújuk köszönt vissza.
-Nem elég, hogy majdnem napi szinten látjuk, de még itt is üldöz minket?  -fancsali képpel beszéltem Happyhez.- Áh, neked hiába is magyarázok! Te úgy is odáig vagy érte... -na, igen. Akárhányszor csak betette ide a lábát, Happy farok csóválva rohant üdvözölni. Harry ez alatt az másfél hét alatt, nem egyszer látogatott meg. Szinte minden nap jött, -talán három vagy négy napot, ha élvezhettem a látogatása nélkül- próbált segíteni amiben csak tudott. Nem igazán működtem vele együtt, hisz még mindig ahhoz tartottam magam, hogy csak egy elkényeztetett tini kölyök, aki csak a hírneve miatt csinálta mindezt. Bár néha már én is elgondolkozom azon, hogy talán még sem olyan szívtelen barom, mint amilyennek gondolom, de ezt mindig gyorsan el is vetettem. Elkényeztetett, öntelt hólyag. Semmi több. Gondolat menetem az törte meg, hogy valaki ráfeküdt a csengőre.
-Na, csak emlegetni kellett! -forgattam a szemem, Happyt kiemeltem az ölemből és a kanapéra fektettem. Nyújtózkodva vettem magamhoz a kanapé széléhez helyezett mankókat, amik már szinte hozzám nőttek. Kezdett idegesíteni a folyamatosan szóló csengő. Elmankóztam a bejárati ajtóig, majd kinyitottam az ajtót.
-Hope! -ugrott a nyakamba legjobb és egyben egyetlen barátnőm.
-Alice...-hebegtem döbbenten. Nem számítottam rá, hogy betoppan. Azt hittem Párizsban flörtöl valahol, valami francia kis ficsúrral.- Alice! -sikítottam, mikor feldolgoztam, hogy épp kiszorítja belőlem a szuszt is. Azonnal köré fontam a karom.
-Annyira hiányoztál! -motyogta a hajamba.
-Te is nekem! -szorítottam az ölelésemen. Össze szorított szemekkel élveztem a szeretetnek ezt a fajta kinyilvánítását. Tényleg hiányzott már ez a pörgős, nagyszájú, határozott csaj, aki mindig védelmez.- Jól esik az ölelésed, tényleg, de elengednél? Tudod, elég nehéz egy lábon állni, meg még téged is meg tartani. -mondtam nevetve.
-Persze! Bocsi, csak olyan jó újra látni! Nem is emlékszem mikor találkoztunk utoljára és annyi minden történt! -tolt el kartávolságnyira magától mosolyogva, de az utolsó pár szónál szomorúan mért végig.
-Még mielőtt teljesen bepörögsz, gyere be! -ugrottam egyet hátrébb mankók hiányában. Alice belépett és gyorsan össze is szedte az ölelés miatt szétszórt mankóimat. Vissza adta őket és megindult a nappali felé. Becsuktam az ajtót és követtem barátnőmet.
-Hát szervusz, te kis dögönyözni való...-kapta az ölébe Happyt, közben helyet foglalt az ülő alkalmatosságon. Kis ideig a kutyával volt elfoglalva, miután úgy gondolta, hogy eleget nyúzta szegényt, ismét rám fókuszált.- Most pedig szépen elmondod mi történt! -fúrta tekintetét az enyémbe.
-Kérsz valamit inni? -kérdeztem téma terelésképp. Kellett egy kis idő míg össze szedhettem a gondolataim. Fogalmam sem volt, hogy mondjam el az előző másfél hetet. Olyan sok minden történt, és nem akartam, hogy egy érthetetlen katyvasz legyen az egész, amit még én is alig értek meg.
-Ne tereld a témát! -szólt rám szigorúan.- Amúgy, igen, kérek! -váltott át mosolygásba.- Hagyd, ismerem a járást! -intett le.- Neked most pihenned kell! És a lábadat pedig polcold fel. -adta az utasításokat, közben átvonult a konyhába. Mivel mindig is egy szófogadó gyerek voltam -kivéve mikor nem- engedelmesen fel tettem a kis asztalra a begipszelt lábam.
-Most nagyon az elejéről kezdem, de muszáj, mert Dorothy nagyon felidegesített még múltkor! -kezdtem bele mikor vissza tért két bögre gőzölgő teával és leült mellém. Beleegyezően bólintott, én pedig szépen sorjában elmeséltem az egész történetet. Végig csendben hallgatott, néha dühösen, szomorúan, vagy épp vigyorogva hallgatta a történetet.- Aztán, ma reggel, valami elvetemült úgy gondolta, hogy meglátogat. -fejeztem be mosolyogva.
-Jézusom! Hát ez tényleg elég...Huhh, hát elég sok minden! -próbálta feldolgozni mind azt, amit az imént hallott. Nagyot kortyolt a teájából, közben maga elé meredt. Felhúzta a lábait, törökülésbe tornászta magát és tovább folytatta a bambulást. Annyira elmélyülten tud gondolkozni, hogy néha az már ijesztő! Csöndben vártam, a reakcióját, közben Happyt simogattam.- Először is, Dorothy menyen a picsába! -csattant fel, pár perc után. Egyetértően bólogattam. Alicel sem puszi pajtások.- Másodszorra, csak találkozzak Harry Stylesal! Lesz hozzá egy-két keresetlen szavam! Mit képzel, hogy elüti a legjobb barátnőm?! Bár, biztos, hogy nem direkt csinálta...Végül is, minek jött volna látogatni minden nap, ha nem bánná a dolgot?! Ha azt vesszük, egész aranyos! -mondta egyre lelkesebben. Én csak a szememet forgattam és csöndben hallgattam ahogy áradozott Stylesról.
-Te még nem is meséltél! Milyen volt Párizs? -emeltem a számhoz a bögrém és egy nagyot kortyoltam a még mindig meleg teából. Nagyon reméltem, hogy beválik a téma terelés. Mosolyogva hallgattam Alice élmény beszámolóját a "kis" kiruccanásról. Nem először volt már Párizsban, de még most is akkora lelkesedéssel mesélt, mintha most lett volna ott először. Annyira jó volt végre ellazulni!   
-A srácokkal mi a helyzet? -érdeklődtem a két bátya felől. Mielőtt válaszolhatott volna, valaki csengetett. Felvont szemöldökkel nézett rám, én pedig pár másodperc után nagy sóhajt eresztettem el.
-Maradj! Majd én nyitom! -utasított kedvesen, majd az előszobába ment. Mivel már előre tudtam ki a vendégünk, unott képpel hangosítottam fel a TV-t. Alice vigyorogva tért vissza, egy könnyed mozdulattal átlépet a lábam felett, majd újra helyet foglalt mellettem.
-H...-kezdte suttogva, de én közbe vágtam.
-Igen, tudom! Harry Styles személyesen! -mondtam, mintha mindennapos lenne, hogy egy világsztár csak úgy betoppan reggel. Bár, ha azt vesszük...Igen, nálam már mindennapos, hogy egy világsztár betoppan délelőttönként! Ez a gondolat kis mosolyra késztetett, egészen addig amíg meg nem jelent az említett szuper sztár a nappalimban.
-Szia! -mosolygott rám.  Intettem egyet köszönésképp.
-Alice, ő Harry. Harry, Alice... -tornásztam magam feljebb a kanapén, majd lomha mozdulatokkal mutogatni kezdtem a két személy között.
-Ne fáradj! -nézett rám gúnyosan barátnőm.- Már bemutatkoztunk egymásnak. -adta a tudtomra. Én egy amolyan "oke, rendben" stílusban megrántottam a vállam. Happy -mint mindig- boldogan ugrott le a kanapéról és indult meg a fotel mögött álldogáló srác felé, aki mosolyogva guggolt le hozzá és simogatta meg.
-Hoztam reggelit! De mivel nem tudtam, hogy többen vagytok ezért csak két személyre vettem...-húzta el a száját, miután felmutatta a két papírzacskót, ami valami finomságot rejtegetett.
-Nem baj, majd Alice megeszi az én részem. -mondtam közömbösen. De persze, hogy a saját gyomrom is ellenem volt. A kijelentésem után egyből hangos korgásba kezdett, jelezve, hogy ő igen is igényt tart a Harry által hozott reggelire. Alice és Harry hangos nevetésben törtek ki, én pedig duzzogva csúsztam le és hangosítottam fel a TV-t, úgy, hogy túlharsogta a két bunkót akik kiröhögtek.
-Jól van már! -kapta ki a kezemből a táviránytót barátnőm és egy gombnyomással ki is kapcsolta a készüléket.
-Hé, na! Én még néztem! -néztem rá felháborodva és nyújtózkodtam, hogy elérjem a kezében tartott eszközt. Ő persze a háta mögé emelte, hogy esélyem se legyen megszerezni amit akarok.- Ez így nem ér! -fontam össze a karom magam előtt és folytattam a duzzogást. Ahogy hallottam Harry jól mulatott rajtunk.
-Ha jó kislány leszel, vissza kapod! -mondta Alice, mint egy anyuka a gyerekének. Harry vigyorogva adta át a két zacskót nekünk, majd lehuppant a fotelbe.- Nekem nem kell. Már reggeliztem! De azért köszi. -dobta vissza mosolyogva a zacskót a mellettem ülő nőszemély Harrynek.
-Biztos? -kérdezte felhúzott szemöldökkel a srác. Alice vad bólogatásba kezdett. Én ezt mind a még meleg kakaós csigámat fogyasztva néztem végig. Imádom! Ha mást nem, egyszer még ezek miatt a reggelik miatt fogom megkedvelni Harryt! Eddig soha nem kajáltam reggelente, az elmúlt tizenegy napban szoktam rá a reggelizésre, Harrynek köszönhetően. Miután elpusztítottam a pékárút, a zacskót az asztalra tettem és a kezembe vettem a bögrém, amiből kiittam az utolsó kortyot is. Boci szemekkel fordultam barátnőm felé, két kezem között a bögrémmel, amit a mellkasom előtt tartottam.
-Ahj, mint egy jóllakott kis óvodás! -rázta a fejét mosolyogva, majd elvette tőlem a bögrém és feltápászkodott.
-Harry, te is kérsz teát? -kérdeztem kedvesen a még nagyban reggeliző sráctól, közben mosolyogva felé fordultam. Félúton megállt a kakaós csiga a kezében, és tátott szájjal bámult rám. Felvont szemöldökkel vártam a válaszát.
-Oh...Öhm...Igen, azt hiszem...Kérek! -dadogta döbbenten. Alice egy mosolyt vetett felénk és kivonult. Hát, nem csak Styles lepődött meg, de még én is. Kedves voltam vele! Magamban leesett állal, nagyokat pislogtam. De kifelé nem mutattam a döbbenetem.
-Köszönöm a reggelit! -motyogtam a TV-t bámulva. Ha már bele kezdtem ebbe a kedveskedős dologba...Nem hittem, hogy valaha is ezt mondom, de rossz hatással van rám Alice. Ragadós a kedvessége. Na, meg a vidámsága. Amióta betoppant pár órával ezelőtt, szinte végig mosolygok, vagy vigyorgok. Ejtettem egy röpke pillantást Harryre, aki vigyorogva ette a csigájának utolsó falatját, közben a TV-t bámulta, amit Alice időközben újra bekapcsolt. Nagyon örült a fejének ahogy látom. Még csak most néztem meg jobban. Kint úgy tűnik megint eleredt az eső, mert göndör tincsei kicsit nedvesek voltak. Fehér pólót és sötétkék blézert viselt, sötét farmerrel. Fehér zoknija szinte világított a barna szőnyegen.
-Nem tudom, hogy hogy szereted, ezért hoztam külön tejet! -szakította meg bámészkodásom Alice. Letett Harry elé egy bögrét és poharat, majd megkerülte a kis asztalt és ledobta magát mellém. Persze csak óvatosan, mivel mindkét kezében egy egy gőzölgő teával teli bögre volt.
-Köszönöm! -mosolygott a srác, és egy kis tejet öntött a teájába. Felvont szemöldökkel tartotta felénk a kis poharat, amiben a fehér folyadék volt.
-Kösz, nem! -ráztuk egyszerre a fejünket barátnőmmel, mire elnevettük magunkat. Harry vigyorogva tette vissza a poharat az asztalra.
-Nekem a tej valahogy nem csúszik le teával, se fordítva...-vágtam egy fancsali képet.
-Nekem sem! -motyogta Alice, közben úgy méregette a pohár tejet, mintha valami undorító dolog lenne. Erre Harryvel nevettünk fel duóban. Miután letudtuk a nem iszunk teát tejjel témát, kellemes csevejbe kezdtünk. Furcsamód egész jól elbeszélgettem én is a sztárocskával, nem csak Alice bírt vele normálisan szót váltani. Lehet, hogy még sem akkor seggfej mint amekkorának gondoltam...Lehet kicsit kedvesebben kéne vele viselkednem?! Ha jobban bele gondolok, tényleg egész aranyos, ahogy Alice is mondta.
-Akkor, holnap délután jövök, rendben? -kérdezte vagy ezredjére Alice, mikor pár órával később, már az ajtóban búcsúzkodtunk. Heves bólogatás volt a válaszom. Ha még egyszer ki kellett volna mondanom, hogy "Igen, Alice, holnap délután.", esküszöm megőrülök.- Jaj, Hope! Annyira hiányoztál! -rántott magához és olyan szorosan ölelt, hogy már tényleg alig kaptam levegőt.- Olyan jó volt ez a délelőtt!
-Köszönöm! -suttogtam. Ezzel a köszönömmel, nem csak arra utaltam, hogy ma eljött, hanem mindenre. Arra, hogy mellettem áll és támogat. Arra, hogy jó pár órára segített megfeledkezni minden problémámról. És arra is, hogy Stylesal való viselkedésemen kicsit segített javítani. Igaza volt, mikor azt mondta, hogy sokkal jobb lesz nekem is, ha nem próbálom mindenáron lerázni és eltaszítani magamtól. Tényleg jól lehet érezni magam, még ezzel a világsztárral is. Nehezen vallom be magamnak, de tényleg így van. De erről nem kell tudnia senkinek...
-Ne köszönd! Ez a dolgom! -tolt el magától, majd rám kacsintott egy vigyorral keretezve. Nekem is hatalmas mosoly terült el a fejemen. Olyan jó, hogy itt van nekem!- Amit pedig mondtam, mikor Harry mosdóban volt, ne feledd! Próbálj meg kicsit kedvesebb lenni vele. Neked is jobb lesz! -suttogta, hogy csak én halljam. Ezzel befejezte a nagy búcsúzkodást. Újra ölelésben részesített, de ez csak egy gyors, amolyan, holnap találkozunk ölelés volt. Kaptam még egy cuppanós puszit is és már el is lépett mellettem. Harryt is megölelte és már rohant is ki a ház előtt parkoló kocsihoz. Nem csodáltam, hogy így sietett. Kint szokás szerint esik... Maga után rántotta a rozoga kaput, ami hangos csattanással jelezte, hogy Alice Parker távozott, majd bepattant a hátsó ülésre és az autó szépen lassan elindult. Alice annyira közvetlen mindenkivel. Olyan jól megtalálja bárkivel a közös hangot...Teljesen az ellentétem. A bejáratni ajtónak támaszkodva merengtem a nagyvilágba.
-Nem lenne gond, ha maradnék? -zökkentett ki Harry hangja. Felvont szemöldökkel fordultam meg és néztem rá.
-Hmm?
-Nem gond, ha maradok? -nézett rám félve. Mosolyogva megráztam a fejem, majd becsuktam az ajtót és magamhoz vettem a mankókat. Szépen lassan vissza mentem a nappaliba és eldőltem a kanapén. Régen volt már rendes társaságom -még ha ez az én hibám is- és Alice most valahogy lefárasztott. Mondjuk mikor nem? Harry is követett, ő a fotelbe ült vissza. Csönd telepedett ránk, egyikünk sem tudta, hogy mit mondjon. Csendben bámultuk a TV-t. Happy felugrott mellém és szorosan az oldalamhoz bújva pihent le.
-Nem kell stúdióznotok, vagy valami? -törtem meg a csendet pár perc után.
-Nem, ma szabadnapunk van. -nézett rám mosolyogva.- De, ha zavar, hogy itt vagyok...-kezdett el felkelni.
-Ne! Maradj, nem zavarsz. Csak érdekelt...-motyogtam zavartan. Most tényleg nem idegesített a jelenléte, nem úgy mint eddig. De szerintem észre vehető volt, hogy most máshogy viselkedem. Még engem is össze zavart a hirtelen váltásom. Hát igen, Alice jött, látott, beszélt, és ment....Ezzel sikerült tökéletesen össze zavarnia mindent. Ez az igazi Alice Parker. Mosolyogva gondoltam a barátnőmre és az ő "különleges" képességére, amivel oly könnyen tud változtatni akármilyen véleményemen. Egy igazi kis manipulátor. De imádom!
-Olyan jól áll, mikor mosolyogsz! Gyakrabban is tehetnéd... -mosolygott rám Harry.  Tekintete már már égette a bőröm. Éreztem ahogy elpirulok. Nagyon ritkán kapok bókot, szinte soha, csak a lemezboltban néha az öreg törzsvásárlóktól. Nem voltam hozzászokva semmiféle dicsérethez.
-Köszönöm! -hebegtem zavartan. Tekintetem újra a tévére szegeztem és csatornát váltottam. Az egyik adón SpongeBob-ot adtak, megállapodtam itt. A távirányítót a kis asztalra dobtam és vigyorogva figyeltem a szerencsétlen kis tengeri szivacsot és az ő hűséges, de sík hülye rózsaszín haverját. Harryvel nem egyszer nevettünk fel a mesén, ilyenkor volt, hogy vigyorogva össze néztünk. Észre se vettem, de elnyomott az álom.
-Hope! Hope kelj fel! -keltegetett Harry. Nyöszörögtem, nem akartam felkelni. Halk nevetést hallottam. Biztos vagyok benne, hogy pofákat vágok. Alice mesélte, hogy mikor nem akarok felkelni, mindig fintorgok. Vonakodva nyitottam ki a szemem és hunyorogva néztem a fölém hajoló srácra.
-Mi van? -kérdeztem kicsit rekedtes hangon.
-Egy félig üres tejes dobozon kívül, nincs semmi a hűtődben! Sőt, akár hol kerestem, sehol semmi kaja!
-Tisztában vagyok vele... -miközben ezt kijelentettem, felültem. Az eddigi jókedvem tovaszállt. Semmi kedvem magyarázkodni, már pedig most éreztem, hogy azt kell.- Ha kajás vagy, rendelj magadnak valamit enni. Itt nincs kaja.
-Komolyan? -kérdezte tettetett csodálkozással. Egy gúnyos vigyort intéztem felé, de pár másodpercnél nem bírtam tovább, újra kómás fejjel néztem rá.- Egész nap nem eszel semmit?
-Szoktál hozni reggelit...-rántottam meg a vállam, közben a TV melletti szekrényre meredtem, ahol ott kattogott az óra. Még csak délután egy van. Csak háromnegyed órát aludtam volna? Többnek tűnt...
-Hope! Ezt ugye nem mondod komolyan? Mióta koplalsz? Ezt nem hiszem el... -mondta idegesen, engem vizslatott.
-Styles csak azért, mert ma normálisan viselkedtem veled, ne gondold azt, hogy egyből le is támadhatsz bármiféle faszságal! -sziszegtem megfeszült állkapccsal. Soha nem bírtam, ha számomra idegen emberek beleszólnak olyanba, amiről fogalmuk sincs. És igen, számomra ez az ember idegen. Semmit nem tudok róla, arról, hogy ki is ő valójában. Olvastam már pletykalapokban róla, de pont azért az a nevük, hogy pletykalapok, mert a sztorik nagy része meg sem történt, alaptalan dolgokról szól.- Eddig is bőven megvoltam a napi egy  almával, nagy ritkán még a melóhelyemen egy szendviccsel. Ezután is megleszek ennyivel! Nem kell a véleményed...
-De ez nem normális! Csont és bőr vagy! Nem teheted ezt! -csattant rám.
-Rohadtul nincs fogalmad arról, hogyan élek! Semmit nem tudsz rólam! Ne szólj bele olyanba, amiről fogalmad sincs. -a mondandóm végégre lejjebb vittem a hangerőm. Próbáltam nyugodtan viselkedni.
-Öltözz fel, elmegyünk vásárolni! -közölte ridegen, majd felpattant és kiment a nappaliból. Tátott szájjal bámultam utána. Ezt még ő sem gondolta komolyan! Persze, pattogni fogok azért, mert ő úgy gondolta. Ennyire azért már ne legyen elszállva magától. Feltettem az asztalra a lábam és kényelembe helyezve magam figyeltem a TV-t. Hirtelen valami eltakarta a kilátást, sötétségbe borultam. Lerántottam a fejemről a rádobott kabátom, majd a boltív alatt álló fiúra néztem. Pár másodpercig meredtünk egymásra, majd megtörve a szemkontaktust, újra előre fordultam. Makacsul bámultam a mesét, ami fogalmam nem volt róla, hogy miről szólt, de most ez volt a legkisebb gondom.
-Ne makacskodj, csak te jársz rosszul! -adta tudtomra Styles. Erre csak felhorkantam, és folytattam az eddigi elfoglaltságom, tudomást sem vége róla.- Te akartad...-sóhajtott fel, majd hallottam ahogy felém sétál. Kikapta az ölemben pihenő kütyüt és kikapcsolta a TV-t. 
-Még is mit...-kezdtem felháborodva, miközben a fölém tornyosuló srácra néztem. Mintha meg se szólaltam volna, lehajolt, jobb karját a térdhajlatom alá, bal karját pedig a hátam mögé helyezte. A következő pillanatban már nem éreztem magam alatt az öreg kanapét. Ijedten karoltam át Harry nyakát. A dühöm pillanatok alatt váltotta fel a félelem. Reszketve kapaszkodtam a srácba, aki a karjaiban cipelt. Nem tudom, hogy, de az ölembe dobta az előbb fejemhez vágott kabátom és elindult velem kifelé. Valahol nagyon mélyen dühöngtem, őrjöngtem, hogy még is mit képzel magáról, de a tériszonyom minden más érzelmet elnyomott és csak a félelmemnek adott helyet.
-Tegyél le! -utasítottam elhaló hangon. Mit sem törődve kijelentésemmel, nyitotta ki a bejárati ajtót és vitt ki az zuhogó esőbe. A hideg esőtől kis sikoly hagyta el a szám, ahogy a nyakamba folyt. Harry kuncogott rajtam, mire szúrós pillantással ajándékoztam meg, de nem látta, mivel a kapu kinyitásával bajlódott.
-Most pedig kapaszkodj, mert ki kell vennem a kulcsom a zsebemből. -vigyorgott rám, én pedig még szorosabban kapaszkodtam a nyakába. Össze szorított szemekkel vártam, hogy leejtsen, de miután hallottam egy csipogást, ami gondolom az autó volt, jelezve, hogy nyitva van, újra a hátamon éreztem a karját. Kinyitotta az anyóülés felőli ajtót és szinte bedobott a a fekete kocsiba, majd becsapta az ajtót. Figyeltem ahogy vissza fut a házba. Az elázott hajamba túrtam, közben mérgesen fújtattam. Most, hogy biztonságban érzem magam, újra a düh, és a felháborodásom került előtérbe. Az ablakon végig folyó vízcseppek elhomályosították a külvilágot, de azért még kivehető volt, ahogy Harry a bejárati ajtó bezárásával szórakozik. Miután ezzel végzett, a kocsihoz kocogott és bedobta a hátsó ülésre a mankóimat, bevágódott a kormány mögé és kicsit felém hajolva a lábamhoz dobta a fél pár tornacipőm, majd vissza dőlt az ülésébe. Vizes haja a homlokára és az arcára tapadt, de a vigyort még az eső sem tudta lemosni az arcáról. Dühösen néztem rá, de ő csak vigyorgott. Hisz győzött, persze, hogy örül a fejének.
-Ez emberrablás Styles! -szűrtem a fogaim között. Ő csak megrántotta a vállát, ezzel lesöpörve magáról szavaim és beindította a kocsit.

3. Fejezet

A nap hívatlan sugaraira keltem. Vonakodva nyitottam ki a szemem, amit rögtön szorosan össze is zártam, miután megvakultam. Pár pislogás után körbe néztem a szobába, és rájöttem, hogy egyedül vagyok. Mondjuk nem is vártam mást. Már csak két élő családtagom van, de arra várhatok, hogy ők megjelenjenek az ajtóban, aggódó tekintettel és arról érdeklődve, hogy minden rendben van e. Na meg, nem is nagyon akarom őket látni. Az is épp elég nekem, hogy a két perccel idősebb nővérem majdnem minden nap látom az iskolában. Az apámmal meg...Inkább nem is mondok semmit. Elfog a hányinger, ha csak arra a féregre gondolok.
-Jó reggelt Hope! -nyitott be Rod az ajtón mosolyogva.
-Jó reggelt! -viszonoztam gesztusát. Ülő helyzetbe tornásztam magam, és vártam, hogy elmondja miért is jött.
-A leleteiddel minden rendben. Nem volt semmi probléma az este folyamán? -nézett rám a papírok fölött. Nemlegesen ráztam a fejem. Semmi nem volt, és ha lett is volna, akkor se mondanám el. Semmi kedvem itt tölteni még egy éjszakát. Vagy még rosszabb, többet.- Rendben, ez esetben ebéd után haza is mehetsz. -csapta össze a kezében tartott mappát.
-Köszönöm! -mosolyogtam rá.
-Ugyan, ez a dolgom. -legyintett és már ki is sétált az ajtón. Hirtelen eszembe jutott, hogy tegnap nem hívtam fel Markot. Görcsbe rándul a gyomrom, ha csak arra gondok, mennyire fog ordítani. Előhalásztam a telefonom a párna alól és remegő ujjakkal kerestem ki  a főnököm számát.
-Szia Mark. -mondom alig hallhatóan a telefonba.
-Hope, miért hívsz? -kérdezte semleges hangon. Homlokom ráncolva meredtem magam elé. Mi az, hogy miért hívtam? Össze zavarodva megráztam a fejem. Ordításra számítottam...
-Hogy..Hogy elnézést kérjek, amiért tegnap nem mentem be dolgozni. -hebegtem a telefonba.- Szabadságot szeretnék kérni...
-Minek? -na jó, már teljesen elvesztettem a fonalat.
-Hát, mert nem tudok bemenni dolgozni.
-Hova? Szerintem elég világosak a szabályaim! -csattant rám. Össze rezzentem, ahogy magam elé képzeltem bosszús arcát. Ez már inkább vallott Markra, mint az előbbi.- Tegnap négy óta nincs munkád, szivi. -közölte lekezelően. Döbbenten néztem a takarót. Ne, ne, ne! Könyörgöm! Nem veszíthetem el az állásom!
-Mark, kérlek értsd meg! Elütöttek, nem tudok lábra álni! Akartalak hívni, de nem tudtalak...-a végére már elhalt a hangom. Oh Istenem, könyörgöm, ne!
-Viszlát szivi!
-Könyörgöm...Ne...Ne...Nem rúghatsz ki...-hebegtem a búgó vonalba. Könny szökött a szemembe és halkan könyörögtem a telefonba, remélve, hogy a -volt- főnököm még meghallja. Istenem, hogy ez mekkora egy arrogáns, bunkó, szívtelen, paraszt...Inkább nem is folytatom!  A könnyek szépen lassan elindultak lefelé az arcomon.- Ezt nem hiszem el...-suttogtam magam elé, közben vissza dőltem a párnára.
-Sajnálom! -szólalt meg egy mély, suttogó hang az ajtó irányából. Oda fordítottam tekintetem, és a göndör kis világ sztárocskát pillantottam meg, kezében két Starbucks-os pohárral.
-Már csak te hiányoztál! -horkantam fel, és gyorsan letöröltem a könnyeim. Mit keres ez itt?
-Ezt neked hoztam! Nem tudtam, hogy mit szeretsz, remélem a Latte-t megiszod. -bunkó megjegyzésem elengedve füle mellett nyújtotta át az egyik poharat. Ránéztem, majd az ablak felé fordulva próbáltam nem tudomást venni Stylesról. Lemondóan felsóhajtott, majd az éjjeli szekrényre helyezte a poharat és leült az ágyal szemben lévő kis kanapéra. Most mihez kezdjek? Egy munkával nem fogok megélni! Talán Bob megengedi, hogy ne csak rész munka időben dolgozzam a lemez boltban. Oh, kérlek Istenem, segíts meg! Nem mintha bármit is használt volna, de erőteljesen szuggeráltam a kék eget az ablakon keresztül.
-Minek jöttél ide? -szólaltam meg jó pár perces némaságom után. Talán háromnegyed órát lehettem csöndben?! Áh, mindegy.
-Tegnap megkértem Dr. Davist, hogy hívjon fel, ha haza engednek. Hallottam, hogy nem tudsz hogy haza jutni. Szeretnélek hazavinni...-kaptam a választ.
-Kösz, nem kell a segítséged. Segítettél már eleget! -mondtam cinikusan.- Áruló! -szegeztem ujjam a szobába belépő Rodra, aki csak meghökkenve emelete maga elé két kezét, mintha nem tehetne semmiről.
-Semmi rosszat nem tettem! -hebegte megdöbbenve. Csak a szemem forgattam, közben össze fontam magam előtt a karom.- Öhm...Oké, ezt most nem értem. De hagyjuk is! Hope a nővér mindjárt hozza az ebéded, és utána segít átöltözni. Három hét múlva kell vissza jönnöd kontrollra, de ha bármi probléma adódna, egyből gyere be!
-Rohanok... -vigyorogtam rá gunyorosan.- Az ebédet meg nem kérem! A hideg ráz a kórházi kajátoktól! -simogattam a karom, mintha tényleg kirázott volna a hideg. Rod csak nevetett.
-Rendben, legyen ahogy akarod. Nem szállok vitába veled. -mosolygott rám. Diadalittas vigyor terült el a fejemen.
***
-Had segítsek! -nyúlt a karom után a Styles gyerek, mikor a folyosón haladtam a mankókkal.
-Ha hozzám érsz, ezek a mankók két másodperc múlva a seggedben landolnak! Ki akarod próbálni milyen érzés? -néztem hátra a vállam felett, mire a srác ijedt és döbbent tekintettel nézett vissza rám, és egy lépést hátra lépett felemelt kezekkel. Újra elindultam. Nem hiszem el, hogy egyes emberek nem tudnak arrébb állni, mikor látják, hogy mankóval közelítenek feléjük! Még nekik áll feljebb, hogy mertem szólni, hogy álljanak már arrébb. Nagy nehezen elszenvedtem magam a kórház bejáratáig. Kis pihenőt vettem a recepciós pultnak dőlve, közben felmértem a terepet. Kint zuhogott az eső. Nem is értem miért csodálkoztam...Ez London! Itt bármelyik pillanatban leszakadhat az ég...Nagy sóhaj után újra elindultam, mikor kinyílt az üvegajtó, kitettem a mankóimat, már épp rugaszkodtam  volna, de kicsúszott a lábam és a levegőbe repültem.
-Hope! -kiabált Harry mögöttem. Össze szorított szemmel vártam a becsapódást, ami nem következett be. Ehelyett két kar fonódott körém hátulról és egy mellkast éreztem a hátamnak simulni.
-Nem esett bajod? -suttogta a fülembe. Lehelete csiklandozta a nyakam.
-Nem...Azt...Azt hiszem jól vagyok. -dadogtam. Kicsit megijedtem. De ez szerintem teljesen normális ilyen helyzetben.- Kösz! -mondtam miután össze szedtem magam. Harry segített felállni, majd össze szedte a szétszórt mankókat.
-Tessék! -nyújtotta át őket. Átvettem tőle őket és már mentem is tovább. Még pont elkaptam, ahogy egy sóhaj után rázta a fejét.- Figyelj, pont az előbbi miatt szeretnélek haza vinni! -futott utánam. Mit sem törődve vele kerestem tovább egy taxit a kórház környékén.- Hope! -tette kezét a vállamra. Ránéztem a vállamon pihenő kezére, majd a srácra, aki egyből el is engedett. Mélyen beszívtam a levegőt és pár másodpercig hallgattam az esőt, majd próbáltam nyugodtan beszélni.
-Figyelj, tényleg nagyon kedves tőled, hogy segíteni próbálsz, de nem kell! -próbáltam kedves lenni, még ha nem is így gondoltam. Most az egyszer hazudhatok. Harry csak figyelt nagy zöld szemeivel, mintha próbálna olvasni bennem. Zavart ez a pillantás, ezért vissza fordultam a  parkoló felé. Újra elindultam, mikor a parkoló túlsó oldalán megpillantottam egy kis fekete taxit. Ahogy leléptem a járdáról, megcsúsztam. Istenem, mennyire utálok egy lábon járni! Harry újra magára vette a megmentő szerepét és elkapott még mielőtt a vizes betonon kötöttem volna ki.
-Pont ezért foglak haza vinni! -jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangnemben, miután segített megállni a lábamon. A szemem forgattam, de inkább nem mondtam semmit. Nehezen vallom be magamnak, de igaza van.
-Rendben. -suttogom lehajtott fejjel. Képtelen vagyok ránézni. Legyőzve éreztem magam.
-Azt hittem nehezebb lesz! Na, gyere. -mondta lelkesen és átkarolt.
-Erről nem volt szó Styles! -mondtam mogorván és leráztam magamról a kezét. Vigyorogva indult el a másik irányba -gondolom arra parkolt le. Pár perc után én is oda értem a fekete Range Rover-hez. Gyönyörű kocsi, meg kell hagyni... Harry hátra tolta az anyósülést, hogy elférjek, majd felém nyújtotta a kezét.
-Ne makacskodj! Segítek beülni. -mosolygott rám. Vonakodva és fintorogva mankóztam közelebb, hogy betudjak szállni. A két segéd eszközöm elvette és az autónak támasztotta, majd az oldalamra tette két kezét és segített beemelni magam a kocsiba. Óvatosan tettem a kocsi padlójára a gipszbe csomagolt lábam. Kezdett egyre jobban fájni...Harry becsukta az ajtót, bedobta a hátsóülésre a mankókat és kocogva megkerülte a kocsit. Könnyedén bepattant mellém és beindította a kocsit. Lediktáltam neki a címet, mikor várakozóan rám pillantott, ez után az ablak felé fordultam és figyeltem ahogy esik az eső. A hajam vizesen tapadt az arcomra, de most nem érdekelt. Harry bekapcsolta a rádiót mikor rájött, hogy esélytelen, hogy velem beszélgetni fog. Csöndben tettük meg az utat az otthonomig. Otthon? Nem. Inkább egy üres ház, ahol a mindennapjaim töltöm. Otthonnak semmiképp nem nevezném. Amíg a nagymamámmal éltem itt, lehetett annak nevezni, de mióta ő is itt hagyott, nem. Csak egy ház. Könnyek szöktek a szemembe, amiket gyorsan ki is pislogtam. A sztárocska leparkolt a ház előtt és kiszállt, hogy kisegíthessen az autóból. Amíg bejutottunk a házba, egy külön misét megért. Ha nem Stylesal lettem volna, talán még jót is nevettem volna a helyzeten, de ez a fiú valahogy elvette a kedvem tőle.
-Kösz, innentől megoldom magam is. -mondtam miután beléptünk a házba. Harry mit sem törődve azzal amit mondtam, becsukta maga mögött az ajtót és bedobta a nappaliba a táskám a szétszórt tankönyvek közé a kanapéra, közben körbe nézett. Én csak az előszobában ácsorogtam a mankóimra támaszkodva és vártam, hogy végre elhúzzon a gyerek és bezárhassam az ajtót. Happy vonta el a figyelmem, mikor boldogan vakkantva loholt le az emeletről.
-Happy! -köszöntöttem boldogan a kis jószágot. Elbicegtem a lépcsőig, leültem és az ölembe húztam.- Hát szia, te kis dög! -gügyögtem miközben a hasát dögönyöztem. Egy cuppanós puszit nyomtam a buksijára, majd még egy kicsit nyúztam. Hirtelen valami másra terelődött a figyelme és kiugrott az ölemből. Egyenesen a nappali boltíve alatt álló sráchoz ment, körbe szaglászta, közben Harry leguggolt hozzá. Miután megvolt a szimat minta, Happy boldogan tette kis tappancsait Harry térdére és nyújtózkodva követelte a fiútól, hogy megsimogassa a fejét. Harry nevetve tett eleget a kutyám kívánságának, mire a kis dög boldogan vakkantott.  toltam fel magam a lépcsőröl.
-A kutyád kedvel. -mosolygott fel rám.
-Hát, ezzel egyedül van... -mosolyogtam vissza.
-Látod milyen a gazdid? -kérdezte ajakbiggyesztve a még mindig nyújtózkodó Happytől. Össze préselt szemekkel meredtem rá. Elcsábítja a kutyám?! Na, nem! Ezt már nem engedem.
-Nem szívesen mondom ezt, de köszönöm a segítséget. Most már haza mehetsz. -hadartam, miközben nyitottam ki a bejárati ajtót. Harry még utoljára megsimogatta a kutya fejét, majd felállt.
-Még egyszer sajnálom ami történt! -nézett a szemembe. Szemeiben megbánást láttam, de ettől még nem fog meg nem történté válni.- Szia. -mondta, majd kilépett az ajtón. Egyből becsuktam az ajtót és fáradtan dőltem neki.
-Te kis áruló! -szegeztem tekintetem az előttem ülő Happyre.- Ne bratyizz az ellenséggel. -benéztem a konyhába és láttam, hogy Happy tálkája tele van. Alice úgy látom, mindenre gondolt. Megindultam a lépcső felé, hogy felmenjek a szobámba. Ha ezt túlélem, én egy hős vagyok!

2. Fejezet

A nap meleg sugarai és a szél lágyan simogatták fedetlen bőröm, a hosszú fűszálak csiklandozták a talpam, miközben önfeledten ugráltam át a réten. Ismeretlen volt számomra a hely, de az a megnyugtató harmónia ami körül lengte az egészet, azt sugallta, hogy ne féljek, itt nem bánthat semmi. Megálltam a rét közepén, körbenéztem. Az egész területet fák kerítik körbe, lombkoronájuk több színben pompázott a virágok miatt, amik ellepték őket. Biztos tudjátok miről beszélek, mint tavasszal, mikor a fák virágba borulnak és gyönyörű színeket vesznek fel. Nem tudom miért, de kitártam a karjaim és forogni kezdtem. Kacajom hangját vitte magával a szél, a madarak csiripelésével együtt. A lenge nyári ruha, ami rajtam volt, fellibbent és mint a filmekben, szélesen körbe vett, miközben forogtam. Mikor elszédültem nevetve engedtem le karjaim és próbáltam megállni egy helyben, ami elég nehezen ment. Újra körbe néztem, hátha találok valaki mást is ezen a helyen. Embert ugyan nem is, de egy hidat megpillantottam a rét szélén. Újra ugrándozva indultam el, de most már célja is volt utamnak. Élveztem, ahogy a szél belekap a hajamba és könnyedén lebegteti ide-oda kedve szerint. Szabadnak éreztem magam és boldognak. A végére már futva közelítettem meg az apró kis fa építményt, aminek a túloldalán nem láttam semmit. A ragyogó köd, elhomályosított mindent. Mikor oda értem, egy homályos alakot láttam, a híd másik végén. Megálltam a híd elejénél. Nem léptem rá, csak a korlátnak támaszkodva vettem pár mély levegőt. Az alakot bámultam, aki a túloldalon állt. Az arcát nem láttam, még is nagyon ismerős volt. Koncentráltam, hogy felismerjem, de nem ment. Valami azt súgta, hogy menjek közelebb, muszáj megtudnom ki is az ismeretlen személy. Felléptem az első fa deszkára, ami előttem volt. Ezt követte egy újabb lépés. Még csak most tűnt fel, hogy alattam nagyon mélyen egy folyó hömpölyög. Vad sodrását, még itt fent is hallani lehetett. Pár másodpercig csak figyeltem az alattunk elfolyó vizet, majd tekintetem újra a híd másik végére szegeztem. Egy újabb lépést tettem előre, mire az ismeretlen alak, megmozdult.
-Ne! -csak ennyit mondott. Megtorpantam. A hang...A hang, amit az előbb hozzám szólt...Nagyon régen hallottam már utoljára, de még most is ezer közül felismerném. Mit sem törődve ellenkezésével, indultam meg felé.- Ne! -szólt újra. Hangjában aggodalmat, félelmet fedeztem fel. Pár másodpercre megálltam.- Kérlek, ne! Neked még nem jött el az időd! Ez túl korai lenne! -mondta halkan. Kivehető volt a hangjából, hogy sír. Nem értettem, hogy miről beszél. Értetlenül és mereven bámultam a homályos alakot, akiről már tudom, hogy ki. Nem is értem, miért nem rohantam hozzá és vetettem magam a karjaiba. Túl régóta vágytam már a viszont látásra ahhoz, hogy most itt álljak tétlenül. De valami belül, vissza tartott. Nem tudom mi, de azt súgta hallgassak a kétségbe esett szavakra, és álljak meg.- Hiányzol! De kérlek ne gyere közelebb! -szólalt fel újra. A homályos alak kezdett láthatóvá válni. A körvonalai jobban kivehetők voltak, színek lepték el az eddigi szürke foltot. Nap sütötte barna bőre, világított a fehér ruhájában. Az arc, ami már évek óta csak álmomban jelenik meg, most itt volt előttem. A gyönyörű, dús barna hajzuhatag, finoman omlott vállaira. Ajkain egy szomorú mosoly látszott, csillogó kék szemeiben fájdalom és kétségbe esés tükröződött. Szemeim ellepték a könnyek, úgy, ahogy az övét is. Oly rég láttam már utoljára és most valami, számomra ismeretlen "erő" megakadályoz abban, hogy újra védelmező ölelésébe bújjak.- Szeretlek! -mondta lágyan, közben az arcán végig folytak a könnyek. Alakja, ami pár másodperce vállt láthatóvá, újra halványodni kezdett.
-Anya! -sikítottam, miközben utána kaptam. Időt se hagytak rá, hogy legalább megérinthessem. Amilyen gyorsan jött, úgy tűnt is el. Össze estem. Könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek. A híd közepén, a sarkamon ülve sírtam.- Anyaa! -sikítottam újra hisztérikusan. Vállaim rázkódtak, arcom a kezeimbe temettem és csak sírtam a semmi közepén.- Én is szeretlek...-suttogtam halkan, remélve, hogy akár hova is tűnt, meghallja. A sírásból egy számomra ismeretlen hang szakított ki. Felemeltem két kezem közül a fejem és kisírt szemmel körbe néztem. Sehol senki. Hirtelen minden forogni kezdett, a táj össze mosódott. Elsötétült minden és csak annyit éreztem, hogy zuhanok. Észre se vettem mikor ért véget. Az tűnt fel, hogy fekszek, és valami rám van terítve. Hirtelen nyílalt belém a fájdalom. A lábam, mint ha átment volna rajta egy kamion és darabjaira tört volna. Legszívesebben sikítottam volna, de nem bírtam egy hangot se kipréselni magamból. Pár perc múlva, kezdtem hozzá szokni a fájdalomhoz. Bár ehhez kétlem hogy hozzá lehetne. Mikor már másra is tudtam koncentrálni, nem csak a fájdalomra, megcsapta az orrom a tömény fertőtlenítő szaga. Na várjunk csak! Hol vagyok? Szemeim, amiket eddig szorosan össze zártam, kipattantak. A lámpák fénye hirtelen elvakított. Pislogtam párat, hogy a szemem hozzá szokjon a fényhez. Oldalra fordítottam a fejem, ahol egy nyitott ajtót pillantottam meg, ami előtt elrohantak az emberek. Egy se nézett be, hogy még is mi lehet velem. Pár percig csak bámultam a rohanó embereket, majd úgy döntöttem nem sanyargatom tovább magam azzal, hogy még csak egy pillantásra se méltatnak. A másik irányba fordultam, ahol egy óriási ablakot láttam, amin be voltak húzva sötétkék függönyök, de egy kis rés látni engedte, hogy odakint zuhog. Mintha csak dézsából öntenék, ömlött London zsúfolt utcáira az eső. Itt nem érdekelt senkit, ha esett. Már hozzá szoktak az szeszélyes időjáráshoz, mely egyik pillanatban még kellemes meleg és napos idő volt, aztán egy pillanat alatt váltott át borús, szeles és esősre. Senkinek nem volt feltűnő, ha egy korombeli lány magányosan ül egy padon, miközben elázik. Senki nem törődött vele...
-Nem tudom! Szia. -törte meg a szoba csendjét és az én töprengésem egy idegen és feszült férfi hang. Felültem, hogy megtudjam ki az, de a hirtelen mozdulattól, mérhetetlen fájdalom hasított a fejembe. Kisebb káromkodás csúszott ki a számon, miközben a fejem fogva zuhantam vissza a párnára erőtlenül. Mikor a fejemhez értem, akkor éreztem csak meg, hogy valami rá van tekerve. Tapogatni kezdtem.
-Ne! -szólalt meg a hang mellőlem. Mit sem törődve vele, folytattam a tapogatást, de mikor a homlokomhoz értem, felüvöltöttem. Egy kéz ragadta meg az enyémet, és rántotta el a fájó ponttól, majd lazított a tartáson.- Én szóltam...-kipattantak a szemeim, majd a hang irányába kaptam a fejem, ami újra a fejembe hasító fájdalommal járt, de próbáltam nem törődni vele.
-Te meg ki vagy? -kérdeztem nem túl kedvesen az ágy mellett álló, fiatal sráctól. Első ránézésre, velem lehetett egy idős, barna, göndör tincsei szerteszét álltak a fején, zöld szemei megbánóan néztek le rám. Nem is kellett megszólalnia, tudtam, hogy kivel kerültem egy szobába.- Meg se szólalj! -horkantam fel. Kirántottam a kezem az övéi közül, majd az ajtó irányába fordítottam a fejem. Semmi kedvem egy ilyen öntelt kis sztárocskával bájcsevegni.
-Jó estét, Mr. Styles! Szia Hope! Hogy érzed magad? -lépett be az ajtón Mr. Davis, a kezében tartott kórlapokat olvasva, majd az ágyam mellé érve, rám emelte tekintetét. Most legalább már azt is tudom, hogy melyik kórházban vagyok.
-Szia Rod! -mosolyogtam fel rá kedvesen. Mindig is kedveltem ezt az embert.- Voltam már jobban is...-mondtam fintorral a képemen. Rám mosolygott, majd újra a papíroknak szentelte a figyelmét.
-Nos, betört a fejed és agyrázkódásod van...
-Igen, ezeket már észre vettem. -vágtam közbe. Figyelmen kívül hagyva megszólalásom, folytatta.
-A sípcsontod eltört, de annyira nem komoly. Két hét fekvőgipsz, utána pár hét járó és rendbe jön. -ez megmagyarázza azt az éktelen fájdalmat a jobb lábamban. Remek! Újra megpróbálkoztam a felüléssel, de tanulva az előző esetből, már lassan tettem.
-Pontosan mi történt? Nem egészen emlékszem. Addig megvan, hogy dolgozni siettem, le akartam vágni az utat, majd kiesett minden. -pillantottam fel az orvosomra, aki kérdésem hallván, az ágy másik oldalán álló fiúra pillantott. Én is ránéztem, de ő lehajtott fejjel vakargatta a karját.
-Mr. Styles elütötte. -kaptam a választ. Erre inkább nem mondtam semmit, vissza dőltem a párnámra -ami újból fájdalommal járt, amit egy kisebb káromkodás követett.
Rod tudatta velem, hogy pontosan mi is történt. Ez után elköszönt, majd itt hagyott Harry Stylesal. Nem igazán vettem figyelemben, hogy itt ült az ággyal szemben lévő kanapén. Csak feküdtem és bámultam ki az ablakon, néztem ahogy az eső cseppek versenyt futva folynak végig az ablak üvegén, majd a párkányon össze olvadnak. Hirtelen kezdtem keresni a telefonom, de sehol sem találtam. Persze, hisz nem a saját ruhámban vagyok, és még a táskám sincs a közelemben. Körbe vezettem tekintetem a szobán, egy fotelt találtam az ágyam jobb oldalán lévő sarokban, az ablak alatt. Ott pihentek a személyes holmijaim. Óvatosan kihúztam a jobb lábam a takaró alól,a gipsz súlya húzta a lábam, ami nem volt túl kellemes, de muszáj volt hozzá jutnom a telefonomhoz! Bal lábam is épp tettem volna le a földre, mikor két cipő jelent meg a látókörömben.
-Neked pihenned kell! -szólt rám a gazdájuk. Felvont szemöldökkel bámultam a srácra, majd félre lökve megpróbálkoztam a felállással. Had ne mondjam, majdnem hasra estem, mivel ahogy ráálltam a jobb lábamra, a hirtelen fájdalomtól össze estem. Mielőtt földre kerülhettem volna, két kar fonódott körém, és tartott meg.- Jobb lenne, ha inkább a helyeden maradnál. -mondta mosolyogva, majd vissza ültetett az ágyra.
-Nem hat meg a bárgyú mosolyod! Nálam nem válik be! -próbáltam gúnyos vigyort erőltetni magamra, de inkább vicsorgásnak volt nevezhető. Miután egy negyed órás vitát folytattunk, -bár azt nem hiszem, hogy vitának hívják, mikor az egyik fél könyörög, hogy mondja el a másik, hogy mit akar, de ő nem válaszol, csak mereven bámul egy pontot- majd kitalálta, hogy a holmimra volt szükségem, amit nekem adott, majd vissza ült a kanapéra, én a telefonommal kezdtem el foglalatoskodni. Lecsekkoltam a dátumot, megnyugodtam, hogy töltöttem napokat ájultan, csak pár órát. Ami éppen elég ahhoz, hogy a főnököm kiboruljon, hogy nem mentem ma be és lelkiismeret furdalás nélkül penderítsen ki. Vettem egy mély levegőt, elhatároztam, hogy ezzel most nem foglalkozom, így is eléggé fáj a fejem, nem kellett még ez is. Az ölemben tartott telefonomat bámultam, majd fejből kezdtem el bepötyögni a számot, amire nekem most szükségem volt.
-Igen, tessék? -vette fel pár csörgés után.
-Szia Alice! Hope vagyok.
-Jaj, szia Hope! Bocsi, nem is néztem ki hív, teljesen máshol jár az eszem. -kacarászott boldogan. Kis mosoly kúszott az arcomra, hallván jókedvét.- Mizujs?
-Megkérhetnélek valamire? -kérdeztem félénken. Nem attól tartottam, hogy nemet mond, hisz mindig mindenben mellettem áll és segít, ha kell. Ő és a családja az, akikre bármikor számíthatok. Inkább az aggasztott, hogy addig nem fog nyugodni, míg el nem mondom mi történt, akkor meg rosszabb lesz mint egy anya tigris. Jobban ki fog akadni, mint én. Bár én nem is annyira...Már bele törődtem, hogy ilyen az életem, de ő nem. Hogy tudnám úgy mondani, hogy ne kezdjen el aggódni?
-Hahoo! Hope, itt vagy még? -szakított ki gondolataimból barátnőm aggódó hangja. Na, akkor kezdjünk bele...
-Igen, persze!
-Minden rendben? A hangod is olyan furcsa! Történt valami? -pont erről beszéltem, még csak nem is mondtam semmit, de már parázik.
-Eltudnál menni Happy-ért? Ma már nem hiszem, hogy haza tudok menni, és azt se tudom, hogy holnap mikor kerülök haza.
-Persze, bármikor vigyázok a drágára! -mondta lelkesen.- De hol vagy?
-Köszönöm! Jövök egyel! -sóhajtottam megkönnyebbülten.
-Ugyan, semmiség! De ne próbálj meg kibújni a kérdés alól! Hol vagy?
-Majd elmondom, ha kiengedtek és valahogy  haza keveredek...-ígértem meg. Az utolsó mondatra, felkapta a fejét a velem szemben ülő fiú. Idegesített, ahogy bámult, no meg a jelenléte is, de próbáltam nem törődni vele.
-Az Isten szeremére, Hope! Hol a büdös francban vagy?! -emelte meg a hangját, amitől össze rezzentem. Esküszöm, ijesztőbb mint amikor a mamám kiabált velem, mikor rossz voltam.
-Kórházban...-motyogtam halkan. Erre már nem kaptam választ. Csönd telepedett, az eddigi nagy beszélgetésre. Most rajtam volt a sor, hogy aggódjak.- Alice, itt vagy? Minden oké? -kérdezgettem, közben a függönyök közti kis résen bámultam kifelé.- Alice?! -kiabáltam bele a telefonba.
-Istenkém...Melyik kórházban vagy? Mi történt? Mikor vittek be? -zúdította rám kérdéseit remegő hangon.
-Ne aggódj, hisz még élek! Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen! -erőszakoltam ki magamból egy kis nevetést. Próbáltam meggyőzni, hogy tényleg nincs semmi bajom.
-Hülye! Ilyet ne is mondj! -förmedt rám, durcás hangon.- De még is mi történt? -elmeséltem neki, hogy mire emlékszem és, hogy Rod mit mondott. Miután kisebb düh kitörése volt, hogy elütöttek, jobbnak láttam még magamban tartani, hogy pont velem szemben ül a tettes, és hogy ki is az. Még a végén idejönne és le is mészárolná. Jobban belegondolva, miért is nem mondom el? Méregettem a göndör hajú fiút. Fogalmam sincs mit csinál még mindig itt. Épp elég bajt okozott, nem kell, hogy még többet csináljon. Érezhette, hogy figyelem, mert rám emelte zöld szemeit a telefonjáról, apró mosolyt eresztett el, mire szem forgatva az ablak irányába fordultam.
-Szép jó estét! -rontott be jókedvűen a szobába Rod.
-Várj egy picit! -súgtam a telefonba, majd ölebe helyeztem a készüléket és az orvos felé fordultam.- Jobbat! -morogtam. Erre csak nevetett egy rövidet.
-Jó híreim vannak! -érdeklődve tekintettem rá és vártam, hogy folytassa. Ahogy észre vettem, nem csak engem érdekelt a dolog, mert a kis sztárocska egyből felpattant és az ágy széléhez sétált.- Ha este nem lesz semmi probléma, és jók lesznek a holnapi vizsgálat eredményei, holnap már haza is mehetsz! -mosolygott rám. Egy megkönnyebbült sóhaj csúszott ki a számon és mosolyogva dőltem vissza a párnára. Magamban üvöltöttem egy sort, hogy megint figyelmen kívül hagytam a fejsérülésem, ami jelezte is, nem tetszését.
-Itt vagyok! -emeltem fülemhez a készüléket.- Holnap...
-Tudom! Mindent hallottam! -vágott közbe.- Nagyon sajnálom, de nem tudunk elmenni érted! Elutazunk... -hirtelen letört lett a hangja.
-Semmi baj! Majd haza jutok valahogy! -mondtam kedvesen.- Akkor Happyt sem kell elvinned! Majd felhívom a szomszédnénit...
-Nem! Már elküldtem anyát! Majd indulás előtt haza visszük. Hisz délután már úgy is otthon leszel. -még beszéltünk pár percet. Elmesélte, hogy Francia országba utaznak holnap, hogy meglátogassák a két bátyát, meg Will, az apjuk is ott tartózkodik így sok idő után végre vele is találkoznak.
-Köszönöm, hogy vigyáztok Happyre! Aztán írj majd, ha megérkeztetek! Puszilom a két idiótát és anyudék is. -búcsúztam mosolyogva.
-Már mondtam, imádom a kis dögöt, nem teher! -kacarászott.- Mindenképp! Majd átadom...Te meg próbáld meg túlélni ezt a pár napot, rendben?! Ha haza jöttünk átugrok!
-Nem ígérek semmit...Meg is sértődnék, ha nem tennéd! -nevettem fel. Hallottam, hogy a vonal túlsó végén ő is nevet.- Szia Alice, puszi! -köszöntem el.
-Puszpusz! -majd bontotta a vonalat.
-A barátnőd volt? -felültem, majd a falnak vettem a hátam és úgy néztem Harryre.
-Mi közöd hozzá? -kérdeztem bunkón. Akár meddig maradhat itt, nem szánom meg. Nem fogok jó pofizni.- Amúgy meg igen.
-Most mit kell itt flegmázni? -kelt ki magából.
-Mit gondoltál? Elcsapsz, eltört a lábam, betört a fejem, agyrázkódásom van. Majd még meg is köszönöm és barátok leszünk?!
-Talán, ha nem ugrasz ki a kocsi elé, nem csaplak el!
-Ohh...Nehogy már az én hibám legyen, hogy nem tudsz vezetni! Talán, ha rendesen le is tetted volna a jogsid, nem csak megvenni, mert "Én vagyok Harry Styles, bármit megvehetek amit akarok! Minek tanulni, ha meg is vehetem a jogsit?!" -hadonásztam össze vissza. Erre nem mondott semmit. Mereven nézett a szemembe, álltam a tekintetét. Így gondolom, ha nem tetszik neki, el mehet! Remélem így is fog tenni. Zöld szemei elsötétültek, álla megfeszült. Felkapta a dzsekiét a kanapéról, majd gyors léptekkel kiviharzott a kis szobából, hangosan becsapva maga mögött az ajtót.
-Egy gonddal kevesebb! -győztes vigyorral a képemen feküdtem le, és kezdtem el gondolkozni. Átvizsgáltam a szoba minden egyes pontját. A barack színűre festett falakat, a kék függönyöket, amik furcsamód passzoltak a falszínéhez, a kanapét, amin jó pár órát ücsöröghetett az a kis...sztárocska. Pár óra múlva elnyomott az álom.

Sorry

Hali!:)
Van egy pici kis probléma...otthon elment a net...so nem tudok részt hozni. Tudom, most keztem a blogot és akik netán olvassák és érdekelné őket a folytatás most vániuk kell egy picit. Tényleg sajnálom! Már írogatom otthon a kövi részeket, úgyhogy amint géphez kerülök bepótolom az elmaradást!
Megértésetek előre is köszönöm!
Kellemes hétvégét!:) xx

1. Fejezet

A csengő régies, zörgő hangja törte meg az osztályra nehezedő csendet. De még senki sem mert mozdulni, hisz Mrs. Rosenál, csak akkor ér véget egy óra, ha azt ő mondja. Főleg, ha dolgozatot írunk. A padom fölé görnyedve erősen szuggeráltam a fehér lapot, amelyen már csak egy megválaszolásra várandó kérdés volt.
-Le a tollakat! Lejárt az időtök! -visszhangzottak szavai a csöndes teremeben. Még pár másodpercet ráztam a tollat a kezemben, közben koncentráltam, hogy eszembe jusson a válasz. Nem néztem fel, de láttam magam előtt, ahogy erőteljesen össze csapja az asztalán pihenő naplót és egy utolsó, "gyilkos" pillantással méri végig az osztályt.- Most pedig, mindenki hozza ki a dolgozatát és távozzon! -utasított minket. Gyorsan lefirkantottam a választ, majd a tollamat a táskám mélyére süllyesztettem és felkapva a vállamra, elindultam a padok között előre. Tekintetem a padlóra szegeztem és hagytam, hogy hajam előre omolva takarja az arcom, mintha ez megvédhetne a lenéző és gúnyos pillantásoktól, amikkel illetnek, miközben a tanári asztalhoz érek.
-Szép munka! -mondta, miután átfutotta a kezébe adott dolgozatot. Egy mosollyal is megajándékozott, amit elég ritkán mutat az osztálynak. Akkor is legtöbbször nekem szánja. Ne nézzetek strébernek, mert nem vagyok az. De biológiából nagyon sokat dolgozok, és hajtok, hogy kitűnőt kapjak év végén. Hisz csak így lehet esélyem az ösztöndíjra az orvosi egyetemre. Ahogy kiléptem a terem ajtaján, valaki nekem jött. Vállamról lecsúszott a táska, amit még épp időben kaptam el, mielőtt a földre zuhant volna.
-Luzer! -súgta a fülembe, majd tovább is állt. Mint ha meg se történt volna, az iménti kis incidens, felemelt fejjel mentem ki a folyosóra. Éreztem, ahogy a torkomban a gombóc megjelenik és egyre csak nagyobbra nőtt. De tartottam magam. Nem adom meg ezeknek a férgeknek, hogy megkapják amire már oly régóta várnak. A teljes össze omlásom. A kiborulást, amit már sok hozzám hasonló embernél sikerült elérniük. Ők megadták nekik azt az örömöt, hogy láthatták, amint épp a szekrényeket ütik, miközben sírnak. Vagy, hogy neki ugranak valamelyik parasztnak, aki akkor pont fájdalmat okozott nekik, akár szóban, akár fizikailag. Hagyták, hogy a mindennapos lenéző pillantások, gúnyos szavak, kisebb lökések miközben végig sétál a folyosón, teljesen maguk alá gyűrjék őket, ezzel megőrjítve őket. Babráltam pár percet a szekrényem zárával, mivel remegő kezeim nem igazán könnyítették meg a dolgom. Kivettem belőle a kabátom és a sapkám, bezártam és az iskola kijárata felé indultam. Már csak pá méter választott el a szabadságot nyújtó ajtóktól, közben magamban imádkoztam azért, hogy senki ne kössön belém, mert akkor valószínűleg megtörne az arcomra festett hamis önbizalom és össze dőlne az eddig olyan nagy erőkkel fent tartott látszat, hogy engem nem érdekelnek. Hogy engem senki és semmi nem érdekel.
-Oh, Lizi! -kiabált utánam valaki. Nem is kellett ránéznem, de tudtam jól, hogy ki nyávogja a nevem.
-Mit akarsz Dodo?! -fordultam meg egy gúnyos vigyorral a képemen. Tudja jól, hogy rühellem, ha Lizinek szólítanak, hát akkor legyünk gyerekesek. Megvártam amíg elém topog a tűsarkújában, amitől pár centivel magasabb mint én. Undorral mért végig, majd szóra nyitotta a száját, de azon nem jött ki egy hang sem.- Na mi van? Ekkora gond van a rövid távú memóriáddal? Oh, már így elszaladt az idő?! -néztem le a csuklómra, ahol igaz, hogy nincs óra, de így még is csak hatásosabb.- Mennék, ha nem bánod! - majd hátat fordítva a még mindig bambán bámuló ikertestvéremnek, indultam újra a kijárat felé.
-Hogy szólítottál? -kérdezte, miközben csuklómnál fogva rántott vissza. Beletörődve a sorsomba álltam meg előtte és vártam a kitörését, ami mindjárt jön...Egy...Kettő...Három...-Mit képzelsz te magadról? Ne merészelj így hívni még egyszer! Tudod jó, hogy gyűlölöm! -mindenki minket nézett a folyosón, de nem érdekelt. Szerintem Dorothyt sem. Egyedül én tudtam, hogy az utolsó mondatot nem csak a névre értette. Tisztában vagyok vele, hogy ez az egyszerű kis becenév, számára mennyi fájdalmat tud okozni. És bármennyire is tűnök ettől egy utolsó szemétládának, szívesen használom ellene. Legalább ezzel az egyel dologgal kicsit vissza tudok vágni. Egyedül anya hívta így. Anyu miatt van minden papírján rajta a Dorothy név. Sokat mesélte még kiskoromban, hogy mennyire is tetszett neki ez a név, így az első szülött lányának mindenképp ezt akarta adni. Még ha ő nem is használja...Mióta anya meghalt, én hívom egyedül így, hogy soha ne felejtse el, volt valamim ami neki nem. Hogy ne gondolja azt, hogy az övé a világ, hogy tisztában legyen vele, vannak dolgok amik neki is fájnak. Hogy tudja, mekkora fájdalmat tud okozni nekem minden egyes tettével, amivel megpróbál teljesen tönkre tenni.
-Elég gyors a felfogásod! Amúgy meg te is tudod, hogy utálom, ha Lizinek szólítanak, szóvak kvittek vagyunk! -istenem, de gyerekesen viselkedek...Mindegy, most már belekezdtem.
-Hidd el, mindenki leszarja, egy ilyen kis senki véleményét, mint te! És még egyszer ne merj velem ilyen hangnemben beszélni, mert...-nem fejezte be a mondatot, hagyta, had lógjon a levegőben. Azt hitte, hogy ezzel megtud félemlíteni? Hát nem! Most lett elegem a mindennapos megaláztatásokból, abból, hogy az emberek kedvük szerint rúgnak belém, hogy úgy kezelnek mint valami korcsot. Azt az örömöt nem adom meg nekik, hogy lássanak sírni, de nem fogom magam tovább hagyni.
-Mert? Különben mi lesz? -tettem felé egy lépést, amivel a köztünk lévő távolság, szinte teljesen megszüntettem. Nem engedtem tekintetét, amiben mintha döbbenet és kis félelem csillant volna. Nem számított rá, hogy vissza szólók. Azt várta, hogy csendben meghúzom magam és hagyom, hogy mindenki előtt a földbe tiporjon, mint eddig minden nap.
-Ne akard megtudni...-látszott, hogy egyáltalán, még csak meg sem fordult a fejében ez a lehetőség, hogy kiállok magamért. Nem volt felkészülve, semmi frappáns vissza szólás. Azt hiszem, ma esélyem van a győzelemre.
-Most félnem kéne? Tőled? -bennem volt, hogy aprót lökök rajta, a hatásosság kedvéért, de nem fogok kezdeményezni. Nem hagyhatom, hogy én kerüljek bajba. Majd ha ő üt, én is. De addig nem.- Egy ilyen rózsaszín barbibabától? Aki a hajvasalójánál nehezebbet még nem emelt?! -kérdeztem cinikusan. Láttam, ahogy elönti a düh. A következő pillanatban már csak egy kéz csattanását éreztem az arcomon. A fejem oldalra fordult, szemeim össze szorítottam a fájdalomtól. A rohadt gyűrűk az ujján, csak több fájdalmat okoztak, mint egy szimpla pofon. Könnyeimet vissza nyelve hallgattam, ahogy az összes gyerek, akik körbe álltak minket, pont erre a jelenetre várakozóan, hangosan nevetnek és tapsolnak. Egy újabb megaláztatás, még egy kínzó emlék csapódott az eddigiekhez. Bele kéne törődnöm, hogy soha nem nyerhetek. Nekem a vesztes szerepe jutott. Az örök vesztesé.
-Hölgyeim! Ugye csak valami színdarabra próbálnak?! -tört utat magának a rengeteg gyerek között, a történelem tanárom. Hangjából kivehető volt, az utalás, hogy ezt most hagyjuk abba és távozzunk.
-Igen, Mr. Hill...-motyogtam remegő hangon, fel se nézve. A tanár egy bólintással letudta, és eloszlatta a tömeget, mondván, hogy itt nincs semmi látni való, menjenek órára.
-Ebben a színdarabban, mindig te leszel az, akit senki nem vesz észre a színpadon. Miért is nem hagysz fel az egésszel és vetsz véget mindennek? Senki nem venné észre, senkinek nem hiányoznál! Már anya sincs köztünk, hogy megvédje az ő pici lányát. Felesleges élned is....-suttogta a fülembe. Egész testem megfeszült, a düh, ami ekkor átjárt, mérhetetlen volt. Minden önuralmamat össze kellett kaparnom, hogy ne essek neki és verjem ki abból az agyon festet fejéből azt az apró agyat, ami odabent található -ha egyáltalán az a picurnyi is létezik. Elképzeltem, ahogy az öklöm találkozik az állával és a következő pillanatban, már a hideg kövön koppan a feje. Tudom, elég durva, hogy a saját testvéremről ilyeneket képzelek, de ő ennél már tett ellenem sokkal rosszabbat is. Megérdemelné.
-Ne merészeld még egyszer a szádra venni! Nem érdemled meg...-suttogtam magam elé. Erre csak felnevetett és elsétált mellettem. Persze azt nem bírta kihagyni, hogy ne jöjjön nekem. A vállamról újra lecsúszott a táska, ám most nem nyúltam utána. Csak hagytam, hogy tompa puffanással földet érjen. Letöröltem egy kósza könnycseppet, ami nekem ellenszegülve utat tört magának. Lehajoltam a táskámért, majd -most már akadály mentesen- kisétáltam az iskolából. A hideg októberi idő, kíméletlenül esett fedetlen bőrömnek, de nem álltam meg, hogy felöltözzek. Határozott léptekkel távolodtam az iskolától. Ami számomra inkább nevezhető egy kész kínzó tábornak. Itt mindenki csak megkeseríteni akarja az életem. Egy olyan embert nem találsz abban az épületben, aki egy kedves szót is intézett volna felém az elmúlt két és fél évben. Igaz, csak pár perce vagyok kint a szabad levegőn, de ennyi bőven elég is volt arra, hogy teljesen átfagyjak a széltől, ami rettenetesen fújt. Az iskolától nem messze lévő parkban, megálltam egy pad mellett, amire lepakoltam a dolgaim, majd felvettem a kabátom és a sapkám. A kabát cipzárját amilyen gyorsan csak tudtam felrántottam és a sapkám is jobban a fejemre húztam. Keresztül vágtam a parkon, ahol szokás szerint, elidőztem a játszótérnél. A zord idő ellenére is, elég sok kisgyerek játszott a homokozóban, hintákon és mászókákon. Néztem őket, és eszembe jutott mikor még én is ilyen önfeledten játszadoztam a barátaimmal...Mikor még voltak. Megráztam a fejem és folytattam az utam. Egy húsz perces séta után, bekanyarodtam az utcába, ahol lakom. Minél közelebb értem a fehér egy emeletes, apró kertes házhoz, annál jobban öntötte el a lelkem a magány. Az az üresség, ami magával ragadott, minden nap kínoz, mikor haza érek. Az üres ház, ami csak rám vár. Amióta a nagyi is eltávozott közölünk, nem költöztem vissza ahhoz a féreghez, akit az apámnak kéne szólítanom. Egyedül maradtam egy üres lakásban. Tizenöt éves korom óta tudom, milyen is az, mikor az ember teljesen magára marad. Mikor már nincs senkije, akire számíthatna, akinél védelmet kereshetne. Már két éve annak, hogy önálló életet élek. Minden gyerek erről álmodozik, hogy végre kirepülhessen a családi fészek biztonságot nyújtó meleg burkából, és önálló döntéseket hozhasson, azt csináljon amit akar. Hát nekem szerencsém -már ha ezt lehet annak nevezni- volt. Még gyerekként csöppentem bele a felnőttek nyüzsgő életébe. Egyedül kellett megtanulnom mindent. Munkát kellett vállalnom az iskola mellett, hogy eltartsam magam. Mindent én csináltam meg, amit ilyen idős gyerekeknél még a szülő végez. Amikor belöktem az öreg, rozsdás kaput, ami nagy zajjal tárult ki előttem, egyenesen a bejárati ajtóhoz siettem. Elő kotortam a kulcsom a táskám legaljáról és végre bejutottam a meleg lakásba. Becsapva magam után az ajtót dőltem neki, és csúsztam le a padlóig.
-Happy, haza értem! -kiabáltam el magam. Nem telt el fél perc, de már meg is láttam a lépcső tetején az én drága kis kutyám. Miután a nagyi meghalt, muszáj volt szereznem egy társat, aki itt van velem. Egyszerűen éreztem, hogy ha nem találok valakit, beleőrülök az egyedül létbe! Így került hozzám Happy. A nevét onnan kapta, hogy mikor rátaláltam az egyik sikátorban és haza hoztam, le se lehetett volna lőni. Folyamatosan pörgött, futosgált össze vissza a házban és édesen csóválta a farkát. Az egyetlen olyan dolog -már ha egy kutyát lehet dolognak nevezni- volt az egész házban, ami nem olvadt össze a szürke, és boldogtalan hétköznapokkal. Egy kis életet lehelt belém. Boldoggá tett.- Na gyere ide! -kaptam az ölembe, és elkezdtem dögönyözni. Miután kellőképpen megnyúztam szegénykém, egy puszit nyomtam a buksijára és kivettem az ölemből. Besétáltam a konyhába, az egyik szekrényből elő szedtem a kajáját, majd a kertbe kivezető ajtóhoz sétáltam. Az ajtó melletti kis tálba öntöttem neki ebből a számomra ehetetlen száraz valamiből, amit ő se perc alatt falt fel. Öntöttem neki még egy kis vizet, majd magamnak is valami ehető után néztem. A hűtő átvizsgálása után -ahol rájöttem, hogy számomra itthon semmi fogyasztható nincs- megnéztem az időt. Délután fél négy...A francba! Fél óra múlva már a kávézóban kéne lennem! Felrohantam az emeletre, majd leváltottam az utcai pólóm, egy fekete felsőre. Előírás, hogy minden dolgozónak fekete pólóban kell dolgoznia, csak azt nem értem miért. Csak még jobban lehúzza a kedvem. Már ha, ez lehetséges...Felkaptam a fekete pólóm és hozzá még egy sálat is, hogy még se legyek olyan lehangoló külsőre, mint amilyennek belülről éreztem magam. Magamhoz vettem a fülhallgatóm, amit reggel sikeresen itthon felejtettem. Lerohantam a lépcsőn, az előszobában hagyott táskámból, minden tancuccom a nappaliban lévő kanapéra dobtam, majd a pénztárcám, telefonom és minden szükséges iratom bele dobáltam. Magamra vettem a kabátom és a cipőm és már nyitottam is a bejárati ajtót.
-Szia Happy! Majd este érkezem! -szóltam vissza a kutyámnak, aki a kapkodásom a lépcső előtt feküdve kísérte figyelemmel. A fülesem össze dugtam a telómmal és már szólt is a zene a fülemben. Mellkasom előtt össze fontam a karom, mivel a szél még jobban fújt, mint mikor tíz perccel ezelőtt beléptem a lakásba. Az eső is nagy cseppekben rákezdett és pillanatok alatt váltott át zuhogásba. Gyors tempóban haladtam végig a forgalmas utcákon, szlalomozva az emberek között. Hogy hamarabb oda érjek, levágtam az utat. Befordultam egy kis utcába, ahol átsiettem az út túloldalára. Vagy is csak akartam átmenni, úgyan is mikor a lábam az útra ért, csak annyit éreztem, hogy valami nagy erővel az oldalamnak csapódik. Még éreztem, ahogy a fejem a vizes úton koppan. Innentől kezdve kezdtem elveszíteni az eszméletem. A lábam rettenetesen fájt és a fejem is. Ami szerintem be is tört, mert éreztem, ahogy a homlokom folyik végig valami sűrű folyadék, persze lehet azt mondani, hogy az eső, de biztos vagyok benne, hogy ez nem az. Hallottam, ahogy valaki becsapja a -feltehetőleg- kocsi ajtaját, majd hangos léptekkel mellém siet. Két keze közé fogta az arcom és torka szakadtából üvöltözött, hogy valaki hívjon egy mentőt. Innentől teljes képszakadás...

Előszó & Szereplők

Hali.:)
Öhm..nem is tudom hol kezdjem. Talán jobb lesz az elején...

Ez a második blogom, bár az első se arat/aratott nagy sikereket. Mindegy, lényegtelen. Hirtelen jött ötlet vezérelt, hogy elkezdjek még egyet és valahogy össze szedettebben van már meg a fejemben, mint az első. Lehet jobb lesz, de az is lehet, hogy rosszabb, sokkal...Mindegy is, nem húzom tovább. 

Pár mondat a történetről.:)

Hope Elizabeth Wish egy tizenhét éves, zárkózott, magának való lány, akit kevesen, szinte senki nem ért meg. Legfőképp a gyerek korában történt dolgok miatt olyan, amilyen. Bár a külvilág felé való megnyílását, az őt körülvevő emberek sem segítik igazán. Zárkózottsága miatt, rengetegen bántják. Néha lelkileg, de van, amikor fizikailag is...Mindennapjait iker testvére sem könnyíti meg, akivel úgy szint nem ápol jó kapcsolatot, már hat éves kora óta. Dorothy Barbara Wish, Hope ikertestvére, de köztük lévő hasonlóság a külsőnél véget is ér. Viselkedésük, élet módjuk, szöges ellentéte egymásénak. Minden vágya, hogy megkeserítse testvére életét, még ennél is jobban. Társasági élete igen csak pezsgő, imád a figyelem közép pontjában lenni. Nem képes veszíteni. 

Hope Wish: 

Alice Parker:

One Direction:

Happy: