4. Fejezet

Már másfél hét telt el azóta, hogy haza jöttem. A lábam még volt, hogy iszonyatosan fájt, de egyre enyhült a fájdalom. Az agyrázkódást már leküzdöttem, semmi problémám nem volt ezzel kapcsolatban.
-Ne, Alehandró! Kérlek, ne hagyj el! Nem tehetem, Martina, lefeküdtem Manuelával! -motyogtam a már jól megszokott szöveget a sorozatban szereplő Latin-amerikai nővel és férfival.-  És most figyelj Happy, váratlan fordulat következik...A nő hirtelen felindulásból pofon vágja a pasit és ott hagyja! -mondtam az ölemben pihenő kutyának. Párnának nézett a kis dög.- Háh, megmondtam! Már tényleg kitalálhatnának valami újat... -sóhajtottam és csatornát váltottam. Megállapodtam egy zene csatornán, a távirányítót pedig magam mellé dobtam. Unottan bámultam magam elé, közben a kutyát simogattam. Ebből a katartikus állapotból az szakított ki, hogy a TV-ből Harry jellegzetes hangja szólalt meg. Fintorogva néztem a képernyőt, amin valamelyik interjújuk köszönt vissza.
-Nem elég, hogy majdnem napi szinten látjuk, de még itt is üldöz minket?  -fancsali képpel beszéltem Happyhez.- Áh, neked hiába is magyarázok! Te úgy is odáig vagy érte... -na, igen. Akárhányszor csak betette ide a lábát, Happy farok csóválva rohant üdvözölni. Harry ez alatt az másfél hét alatt, nem egyszer látogatott meg. Szinte minden nap jött, -talán három vagy négy napot, ha élvezhettem a látogatása nélkül- próbált segíteni amiben csak tudott. Nem igazán működtem vele együtt, hisz még mindig ahhoz tartottam magam, hogy csak egy elkényeztetett tini kölyök, aki csak a hírneve miatt csinálta mindezt. Bár néha már én is elgondolkozom azon, hogy talán még sem olyan szívtelen barom, mint amilyennek gondolom, de ezt mindig gyorsan el is vetettem. Elkényeztetett, öntelt hólyag. Semmi több. Gondolat menetem az törte meg, hogy valaki ráfeküdt a csengőre.
-Na, csak emlegetni kellett! -forgattam a szemem, Happyt kiemeltem az ölemből és a kanapéra fektettem. Nyújtózkodva vettem magamhoz a kanapé széléhez helyezett mankókat, amik már szinte hozzám nőttek. Kezdett idegesíteni a folyamatosan szóló csengő. Elmankóztam a bejárati ajtóig, majd kinyitottam az ajtót.
-Hope! -ugrott a nyakamba legjobb és egyben egyetlen barátnőm.
-Alice...-hebegtem döbbenten. Nem számítottam rá, hogy betoppan. Azt hittem Párizsban flörtöl valahol, valami francia kis ficsúrral.- Alice! -sikítottam, mikor feldolgoztam, hogy épp kiszorítja belőlem a szuszt is. Azonnal köré fontam a karom.
-Annyira hiányoztál! -motyogta a hajamba.
-Te is nekem! -szorítottam az ölelésemen. Össze szorított szemekkel élveztem a szeretetnek ezt a fajta kinyilvánítását. Tényleg hiányzott már ez a pörgős, nagyszájú, határozott csaj, aki mindig védelmez.- Jól esik az ölelésed, tényleg, de elengednél? Tudod, elég nehéz egy lábon állni, meg még téged is meg tartani. -mondtam nevetve.
-Persze! Bocsi, csak olyan jó újra látni! Nem is emlékszem mikor találkoztunk utoljára és annyi minden történt! -tolt el kartávolságnyira magától mosolyogva, de az utolsó pár szónál szomorúan mért végig.
-Még mielőtt teljesen bepörögsz, gyere be! -ugrottam egyet hátrébb mankók hiányában. Alice belépett és gyorsan össze is szedte az ölelés miatt szétszórt mankóimat. Vissza adta őket és megindult a nappali felé. Becsuktam az ajtót és követtem barátnőmet.
-Hát szervusz, te kis dögönyözni való...-kapta az ölébe Happyt, közben helyet foglalt az ülő alkalmatosságon. Kis ideig a kutyával volt elfoglalva, miután úgy gondolta, hogy eleget nyúzta szegényt, ismét rám fókuszált.- Most pedig szépen elmondod mi történt! -fúrta tekintetét az enyémbe.
-Kérsz valamit inni? -kérdeztem téma terelésképp. Kellett egy kis idő míg össze szedhettem a gondolataim. Fogalmam sem volt, hogy mondjam el az előző másfél hetet. Olyan sok minden történt, és nem akartam, hogy egy érthetetlen katyvasz legyen az egész, amit még én is alig értek meg.
-Ne tereld a témát! -szólt rám szigorúan.- Amúgy, igen, kérek! -váltott át mosolygásba.- Hagyd, ismerem a járást! -intett le.- Neked most pihenned kell! És a lábadat pedig polcold fel. -adta az utasításokat, közben átvonult a konyhába. Mivel mindig is egy szófogadó gyerek voltam -kivéve mikor nem- engedelmesen fel tettem a kis asztalra a begipszelt lábam.
-Most nagyon az elejéről kezdem, de muszáj, mert Dorothy nagyon felidegesített még múltkor! -kezdtem bele mikor vissza tért két bögre gőzölgő teával és leült mellém. Beleegyezően bólintott, én pedig szépen sorjában elmeséltem az egész történetet. Végig csendben hallgatott, néha dühösen, szomorúan, vagy épp vigyorogva hallgatta a történetet.- Aztán, ma reggel, valami elvetemült úgy gondolta, hogy meglátogat. -fejeztem be mosolyogva.
-Jézusom! Hát ez tényleg elég...Huhh, hát elég sok minden! -próbálta feldolgozni mind azt, amit az imént hallott. Nagyot kortyolt a teájából, közben maga elé meredt. Felhúzta a lábait, törökülésbe tornászta magát és tovább folytatta a bambulást. Annyira elmélyülten tud gondolkozni, hogy néha az már ijesztő! Csöndben vártam, a reakcióját, közben Happyt simogattam.- Először is, Dorothy menyen a picsába! -csattant fel, pár perc után. Egyetértően bólogattam. Alicel sem puszi pajtások.- Másodszorra, csak találkozzak Harry Stylesal! Lesz hozzá egy-két keresetlen szavam! Mit képzel, hogy elüti a legjobb barátnőm?! Bár, biztos, hogy nem direkt csinálta...Végül is, minek jött volna látogatni minden nap, ha nem bánná a dolgot?! Ha azt vesszük, egész aranyos! -mondta egyre lelkesebben. Én csak a szememet forgattam és csöndben hallgattam ahogy áradozott Stylesról.
-Te még nem is meséltél! Milyen volt Párizs? -emeltem a számhoz a bögrém és egy nagyot kortyoltam a még mindig meleg teából. Nagyon reméltem, hogy beválik a téma terelés. Mosolyogva hallgattam Alice élmény beszámolóját a "kis" kiruccanásról. Nem először volt már Párizsban, de még most is akkora lelkesedéssel mesélt, mintha most lett volna ott először. Annyira jó volt végre ellazulni!   
-A srácokkal mi a helyzet? -érdeklődtem a két bátya felől. Mielőtt válaszolhatott volna, valaki csengetett. Felvont szemöldökkel nézett rám, én pedig pár másodperc után nagy sóhajt eresztettem el.
-Maradj! Majd én nyitom! -utasított kedvesen, majd az előszobába ment. Mivel már előre tudtam ki a vendégünk, unott képpel hangosítottam fel a TV-t. Alice vigyorogva tért vissza, egy könnyed mozdulattal átlépet a lábam felett, majd újra helyet foglalt mellettem.
-H...-kezdte suttogva, de én közbe vágtam.
-Igen, tudom! Harry Styles személyesen! -mondtam, mintha mindennapos lenne, hogy egy világsztár csak úgy betoppan reggel. Bár, ha azt vesszük...Igen, nálam már mindennapos, hogy egy világsztár betoppan délelőttönként! Ez a gondolat kis mosolyra késztetett, egészen addig amíg meg nem jelent az említett szuper sztár a nappalimban.
-Szia! -mosolygott rám.  Intettem egyet köszönésképp.
-Alice, ő Harry. Harry, Alice... -tornásztam magam feljebb a kanapén, majd lomha mozdulatokkal mutogatni kezdtem a két személy között.
-Ne fáradj! -nézett rám gúnyosan barátnőm.- Már bemutatkoztunk egymásnak. -adta a tudtomra. Én egy amolyan "oke, rendben" stílusban megrántottam a vállam. Happy -mint mindig- boldogan ugrott le a kanapéról és indult meg a fotel mögött álldogáló srác felé, aki mosolyogva guggolt le hozzá és simogatta meg.
-Hoztam reggelit! De mivel nem tudtam, hogy többen vagytok ezért csak két személyre vettem...-húzta el a száját, miután felmutatta a két papírzacskót, ami valami finomságot rejtegetett.
-Nem baj, majd Alice megeszi az én részem. -mondtam közömbösen. De persze, hogy a saját gyomrom is ellenem volt. A kijelentésem után egyből hangos korgásba kezdett, jelezve, hogy ő igen is igényt tart a Harry által hozott reggelire. Alice és Harry hangos nevetésben törtek ki, én pedig duzzogva csúsztam le és hangosítottam fel a TV-t, úgy, hogy túlharsogta a két bunkót akik kiröhögtek.
-Jól van már! -kapta ki a kezemből a táviránytót barátnőm és egy gombnyomással ki is kapcsolta a készüléket.
-Hé, na! Én még néztem! -néztem rá felháborodva és nyújtózkodtam, hogy elérjem a kezében tartott eszközt. Ő persze a háta mögé emelte, hogy esélyem se legyen megszerezni amit akarok.- Ez így nem ér! -fontam össze a karom magam előtt és folytattam a duzzogást. Ahogy hallottam Harry jól mulatott rajtunk.
-Ha jó kislány leszel, vissza kapod! -mondta Alice, mint egy anyuka a gyerekének. Harry vigyorogva adta át a két zacskót nekünk, majd lehuppant a fotelbe.- Nekem nem kell. Már reggeliztem! De azért köszi. -dobta vissza mosolyogva a zacskót a mellettem ülő nőszemély Harrynek.
-Biztos? -kérdezte felhúzott szemöldökkel a srác. Alice vad bólogatásba kezdett. Én ezt mind a még meleg kakaós csigámat fogyasztva néztem végig. Imádom! Ha mást nem, egyszer még ezek miatt a reggelik miatt fogom megkedvelni Harryt! Eddig soha nem kajáltam reggelente, az elmúlt tizenegy napban szoktam rá a reggelizésre, Harrynek köszönhetően. Miután elpusztítottam a pékárút, a zacskót az asztalra tettem és a kezembe vettem a bögrém, amiből kiittam az utolsó kortyot is. Boci szemekkel fordultam barátnőm felé, két kezem között a bögrémmel, amit a mellkasom előtt tartottam.
-Ahj, mint egy jóllakott kis óvodás! -rázta a fejét mosolyogva, majd elvette tőlem a bögrém és feltápászkodott.
-Harry, te is kérsz teát? -kérdeztem kedvesen a még nagyban reggeliző sráctól, közben mosolyogva felé fordultam. Félúton megállt a kakaós csiga a kezében, és tátott szájjal bámult rám. Felvont szemöldökkel vártam a válaszát.
-Oh...Öhm...Igen, azt hiszem...Kérek! -dadogta döbbenten. Alice egy mosolyt vetett felénk és kivonult. Hát, nem csak Styles lepődött meg, de még én is. Kedves voltam vele! Magamban leesett állal, nagyokat pislogtam. De kifelé nem mutattam a döbbenetem.
-Köszönöm a reggelit! -motyogtam a TV-t bámulva. Ha már bele kezdtem ebbe a kedveskedős dologba...Nem hittem, hogy valaha is ezt mondom, de rossz hatással van rám Alice. Ragadós a kedvessége. Na, meg a vidámsága. Amióta betoppant pár órával ezelőtt, szinte végig mosolygok, vagy vigyorgok. Ejtettem egy röpke pillantást Harryre, aki vigyorogva ette a csigájának utolsó falatját, közben a TV-t bámulta, amit Alice időközben újra bekapcsolt. Nagyon örült a fejének ahogy látom. Még csak most néztem meg jobban. Kint úgy tűnik megint eleredt az eső, mert göndör tincsei kicsit nedvesek voltak. Fehér pólót és sötétkék blézert viselt, sötét farmerrel. Fehér zoknija szinte világított a barna szőnyegen.
-Nem tudom, hogy hogy szereted, ezért hoztam külön tejet! -szakította meg bámészkodásom Alice. Letett Harry elé egy bögrét és poharat, majd megkerülte a kis asztalt és ledobta magát mellém. Persze csak óvatosan, mivel mindkét kezében egy egy gőzölgő teával teli bögre volt.
-Köszönöm! -mosolygott a srác, és egy kis tejet öntött a teájába. Felvont szemöldökkel tartotta felénk a kis poharat, amiben a fehér folyadék volt.
-Kösz, nem! -ráztuk egyszerre a fejünket barátnőmmel, mire elnevettük magunkat. Harry vigyorogva tette vissza a poharat az asztalra.
-Nekem a tej valahogy nem csúszik le teával, se fordítva...-vágtam egy fancsali képet.
-Nekem sem! -motyogta Alice, közben úgy méregette a pohár tejet, mintha valami undorító dolog lenne. Erre Harryvel nevettünk fel duóban. Miután letudtuk a nem iszunk teát tejjel témát, kellemes csevejbe kezdtünk. Furcsamód egész jól elbeszélgettem én is a sztárocskával, nem csak Alice bírt vele normálisan szót váltani. Lehet, hogy még sem akkor seggfej mint amekkorának gondoltam...Lehet kicsit kedvesebben kéne vele viselkednem?! Ha jobban bele gondolok, tényleg egész aranyos, ahogy Alice is mondta.
-Akkor, holnap délután jövök, rendben? -kérdezte vagy ezredjére Alice, mikor pár órával később, már az ajtóban búcsúzkodtunk. Heves bólogatás volt a válaszom. Ha még egyszer ki kellett volna mondanom, hogy "Igen, Alice, holnap délután.", esküszöm megőrülök.- Jaj, Hope! Annyira hiányoztál! -rántott magához és olyan szorosan ölelt, hogy már tényleg alig kaptam levegőt.- Olyan jó volt ez a délelőtt!
-Köszönöm! -suttogtam. Ezzel a köszönömmel, nem csak arra utaltam, hogy ma eljött, hanem mindenre. Arra, hogy mellettem áll és támogat. Arra, hogy jó pár órára segített megfeledkezni minden problémámról. És arra is, hogy Stylesal való viselkedésemen kicsit segített javítani. Igaza volt, mikor azt mondta, hogy sokkal jobb lesz nekem is, ha nem próbálom mindenáron lerázni és eltaszítani magamtól. Tényleg jól lehet érezni magam, még ezzel a világsztárral is. Nehezen vallom be magamnak, de tényleg így van. De erről nem kell tudnia senkinek...
-Ne köszönd! Ez a dolgom! -tolt el magától, majd rám kacsintott egy vigyorral keretezve. Nekem is hatalmas mosoly terült el a fejemen. Olyan jó, hogy itt van nekem!- Amit pedig mondtam, mikor Harry mosdóban volt, ne feledd! Próbálj meg kicsit kedvesebb lenni vele. Neked is jobb lesz! -suttogta, hogy csak én halljam. Ezzel befejezte a nagy búcsúzkodást. Újra ölelésben részesített, de ez csak egy gyors, amolyan, holnap találkozunk ölelés volt. Kaptam még egy cuppanós puszit is és már el is lépett mellettem. Harryt is megölelte és már rohant is ki a ház előtt parkoló kocsihoz. Nem csodáltam, hogy így sietett. Kint szokás szerint esik... Maga után rántotta a rozoga kaput, ami hangos csattanással jelezte, hogy Alice Parker távozott, majd bepattant a hátsó ülésre és az autó szépen lassan elindult. Alice annyira közvetlen mindenkivel. Olyan jól megtalálja bárkivel a közös hangot...Teljesen az ellentétem. A bejáratni ajtónak támaszkodva merengtem a nagyvilágba.
-Nem lenne gond, ha maradnék? -zökkentett ki Harry hangja. Felvont szemöldökkel fordultam meg és néztem rá.
-Hmm?
-Nem gond, ha maradok? -nézett rám félve. Mosolyogva megráztam a fejem, majd becsuktam az ajtót és magamhoz vettem a mankókat. Szépen lassan vissza mentem a nappaliba és eldőltem a kanapén. Régen volt már rendes társaságom -még ha ez az én hibám is- és Alice most valahogy lefárasztott. Mondjuk mikor nem? Harry is követett, ő a fotelbe ült vissza. Csönd telepedett ránk, egyikünk sem tudta, hogy mit mondjon. Csendben bámultuk a TV-t. Happy felugrott mellém és szorosan az oldalamhoz bújva pihent le.
-Nem kell stúdióznotok, vagy valami? -törtem meg a csendet pár perc után.
-Nem, ma szabadnapunk van. -nézett rám mosolyogva.- De, ha zavar, hogy itt vagyok...-kezdett el felkelni.
-Ne! Maradj, nem zavarsz. Csak érdekelt...-motyogtam zavartan. Most tényleg nem idegesített a jelenléte, nem úgy mint eddig. De szerintem észre vehető volt, hogy most máshogy viselkedem. Még engem is össze zavart a hirtelen váltásom. Hát igen, Alice jött, látott, beszélt, és ment....Ezzel sikerült tökéletesen össze zavarnia mindent. Ez az igazi Alice Parker. Mosolyogva gondoltam a barátnőmre és az ő "különleges" képességére, amivel oly könnyen tud változtatni akármilyen véleményemen. Egy igazi kis manipulátor. De imádom!
-Olyan jól áll, mikor mosolyogsz! Gyakrabban is tehetnéd... -mosolygott rám Harry.  Tekintete már már égette a bőröm. Éreztem ahogy elpirulok. Nagyon ritkán kapok bókot, szinte soha, csak a lemezboltban néha az öreg törzsvásárlóktól. Nem voltam hozzászokva semmiféle dicsérethez.
-Köszönöm! -hebegtem zavartan. Tekintetem újra a tévére szegeztem és csatornát váltottam. Az egyik adón SpongeBob-ot adtak, megállapodtam itt. A távirányítót a kis asztalra dobtam és vigyorogva figyeltem a szerencsétlen kis tengeri szivacsot és az ő hűséges, de sík hülye rózsaszín haverját. Harryvel nem egyszer nevettünk fel a mesén, ilyenkor volt, hogy vigyorogva össze néztünk. Észre se vettem, de elnyomott az álom.
-Hope! Hope kelj fel! -keltegetett Harry. Nyöszörögtem, nem akartam felkelni. Halk nevetést hallottam. Biztos vagyok benne, hogy pofákat vágok. Alice mesélte, hogy mikor nem akarok felkelni, mindig fintorgok. Vonakodva nyitottam ki a szemem és hunyorogva néztem a fölém hajoló srácra.
-Mi van? -kérdeztem kicsit rekedtes hangon.
-Egy félig üres tejes dobozon kívül, nincs semmi a hűtődben! Sőt, akár hol kerestem, sehol semmi kaja!
-Tisztában vagyok vele... -miközben ezt kijelentettem, felültem. Az eddigi jókedvem tovaszállt. Semmi kedvem magyarázkodni, már pedig most éreztem, hogy azt kell.- Ha kajás vagy, rendelj magadnak valamit enni. Itt nincs kaja.
-Komolyan? -kérdezte tettetett csodálkozással. Egy gúnyos vigyort intéztem felé, de pár másodpercnél nem bírtam tovább, újra kómás fejjel néztem rá.- Egész nap nem eszel semmit?
-Szoktál hozni reggelit...-rántottam meg a vállam, közben a TV melletti szekrényre meredtem, ahol ott kattogott az óra. Még csak délután egy van. Csak háromnegyed órát aludtam volna? Többnek tűnt...
-Hope! Ezt ugye nem mondod komolyan? Mióta koplalsz? Ezt nem hiszem el... -mondta idegesen, engem vizslatott.
-Styles csak azért, mert ma normálisan viselkedtem veled, ne gondold azt, hogy egyből le is támadhatsz bármiféle faszságal! -sziszegtem megfeszült állkapccsal. Soha nem bírtam, ha számomra idegen emberek beleszólnak olyanba, amiről fogalmuk sincs. És igen, számomra ez az ember idegen. Semmit nem tudok róla, arról, hogy ki is ő valójában. Olvastam már pletykalapokban róla, de pont azért az a nevük, hogy pletykalapok, mert a sztorik nagy része meg sem történt, alaptalan dolgokról szól.- Eddig is bőven megvoltam a napi egy  almával, nagy ritkán még a melóhelyemen egy szendviccsel. Ezután is megleszek ennyivel! Nem kell a véleményed...
-De ez nem normális! Csont és bőr vagy! Nem teheted ezt! -csattant rám.
-Rohadtul nincs fogalmad arról, hogyan élek! Semmit nem tudsz rólam! Ne szólj bele olyanba, amiről fogalmad sincs. -a mondandóm végégre lejjebb vittem a hangerőm. Próbáltam nyugodtan viselkedni.
-Öltözz fel, elmegyünk vásárolni! -közölte ridegen, majd felpattant és kiment a nappaliból. Tátott szájjal bámultam utána. Ezt még ő sem gondolta komolyan! Persze, pattogni fogok azért, mert ő úgy gondolta. Ennyire azért már ne legyen elszállva magától. Feltettem az asztalra a lábam és kényelembe helyezve magam figyeltem a TV-t. Hirtelen valami eltakarta a kilátást, sötétségbe borultam. Lerántottam a fejemről a rádobott kabátom, majd a boltív alatt álló fiúra néztem. Pár másodpercig meredtünk egymásra, majd megtörve a szemkontaktust, újra előre fordultam. Makacsul bámultam a mesét, ami fogalmam nem volt róla, hogy miről szólt, de most ez volt a legkisebb gondom.
-Ne makacskodj, csak te jársz rosszul! -adta tudtomra Styles. Erre csak felhorkantam, és folytattam az eddigi elfoglaltságom, tudomást sem vége róla.- Te akartad...-sóhajtott fel, majd hallottam ahogy felém sétál. Kikapta az ölemben pihenő kütyüt és kikapcsolta a TV-t. 
-Még is mit...-kezdtem felháborodva, miközben a fölém tornyosuló srácra néztem. Mintha meg se szólaltam volna, lehajolt, jobb karját a térdhajlatom alá, bal karját pedig a hátam mögé helyezte. A következő pillanatban már nem éreztem magam alatt az öreg kanapét. Ijedten karoltam át Harry nyakát. A dühöm pillanatok alatt váltotta fel a félelem. Reszketve kapaszkodtam a srácba, aki a karjaiban cipelt. Nem tudom, hogy, de az ölembe dobta az előbb fejemhez vágott kabátom és elindult velem kifelé. Valahol nagyon mélyen dühöngtem, őrjöngtem, hogy még is mit képzel magáról, de a tériszonyom minden más érzelmet elnyomott és csak a félelmemnek adott helyet.
-Tegyél le! -utasítottam elhaló hangon. Mit sem törődve kijelentésemmel, nyitotta ki a bejárati ajtót és vitt ki az zuhogó esőbe. A hideg esőtől kis sikoly hagyta el a szám, ahogy a nyakamba folyt. Harry kuncogott rajtam, mire szúrós pillantással ajándékoztam meg, de nem látta, mivel a kapu kinyitásával bajlódott.
-Most pedig kapaszkodj, mert ki kell vennem a kulcsom a zsebemből. -vigyorgott rám, én pedig még szorosabban kapaszkodtam a nyakába. Össze szorított szemekkel vártam, hogy leejtsen, de miután hallottam egy csipogást, ami gondolom az autó volt, jelezve, hogy nyitva van, újra a hátamon éreztem a karját. Kinyitotta az anyóülés felőli ajtót és szinte bedobott a a fekete kocsiba, majd becsapta az ajtót. Figyeltem ahogy vissza fut a házba. Az elázott hajamba túrtam, közben mérgesen fújtattam. Most, hogy biztonságban érzem magam, újra a düh, és a felháborodásom került előtérbe. Az ablakon végig folyó vízcseppek elhomályosították a külvilágot, de azért még kivehető volt, ahogy Harry a bejárati ajtó bezárásával szórakozik. Miután ezzel végzett, a kocsihoz kocogott és bedobta a hátsó ülésre a mankóimat, bevágódott a kormány mögé és kicsit felém hajolva a lábamhoz dobta a fél pár tornacipőm, majd vissza dőlt az ülésébe. Vizes haja a homlokára és az arcára tapadt, de a vigyort még az eső sem tudta lemosni az arcáról. Dühösen néztem rá, de ő csak vigyorgott. Hisz győzött, persze, hogy örül a fejének.
-Ez emberrablás Styles! -szűrtem a fogaim között. Ő csak megrántotta a vállát, ezzel lesöpörve magáról szavaim és beindította a kocsit.

3. Fejezet

A nap hívatlan sugaraira keltem. Vonakodva nyitottam ki a szemem, amit rögtön szorosan össze is zártam, miután megvakultam. Pár pislogás után körbe néztem a szobába, és rájöttem, hogy egyedül vagyok. Mondjuk nem is vártam mást. Már csak két élő családtagom van, de arra várhatok, hogy ők megjelenjenek az ajtóban, aggódó tekintettel és arról érdeklődve, hogy minden rendben van e. Na meg, nem is nagyon akarom őket látni. Az is épp elég nekem, hogy a két perccel idősebb nővérem majdnem minden nap látom az iskolában. Az apámmal meg...Inkább nem is mondok semmit. Elfog a hányinger, ha csak arra a féregre gondolok.
-Jó reggelt Hope! -nyitott be Rod az ajtón mosolyogva.
-Jó reggelt! -viszonoztam gesztusát. Ülő helyzetbe tornásztam magam, és vártam, hogy elmondja miért is jött.
-A leleteiddel minden rendben. Nem volt semmi probléma az este folyamán? -nézett rám a papírok fölött. Nemlegesen ráztam a fejem. Semmi nem volt, és ha lett is volna, akkor se mondanám el. Semmi kedvem itt tölteni még egy éjszakát. Vagy még rosszabb, többet.- Rendben, ez esetben ebéd után haza is mehetsz. -csapta össze a kezében tartott mappát.
-Köszönöm! -mosolyogtam rá.
-Ugyan, ez a dolgom. -legyintett és már ki is sétált az ajtón. Hirtelen eszembe jutott, hogy tegnap nem hívtam fel Markot. Görcsbe rándul a gyomrom, ha csak arra gondok, mennyire fog ordítani. Előhalásztam a telefonom a párna alól és remegő ujjakkal kerestem ki  a főnököm számát.
-Szia Mark. -mondom alig hallhatóan a telefonba.
-Hope, miért hívsz? -kérdezte semleges hangon. Homlokom ráncolva meredtem magam elé. Mi az, hogy miért hívtam? Össze zavarodva megráztam a fejem. Ordításra számítottam...
-Hogy..Hogy elnézést kérjek, amiért tegnap nem mentem be dolgozni. -hebegtem a telefonba.- Szabadságot szeretnék kérni...
-Minek? -na jó, már teljesen elvesztettem a fonalat.
-Hát, mert nem tudok bemenni dolgozni.
-Hova? Szerintem elég világosak a szabályaim! -csattant rám. Össze rezzentem, ahogy magam elé képzeltem bosszús arcát. Ez már inkább vallott Markra, mint az előbbi.- Tegnap négy óta nincs munkád, szivi. -közölte lekezelően. Döbbenten néztem a takarót. Ne, ne, ne! Könyörgöm! Nem veszíthetem el az állásom!
-Mark, kérlek értsd meg! Elütöttek, nem tudok lábra álni! Akartalak hívni, de nem tudtalak...-a végére már elhalt a hangom. Oh Istenem, könyörgöm, ne!
-Viszlát szivi!
-Könyörgöm...Ne...Ne...Nem rúghatsz ki...-hebegtem a búgó vonalba. Könny szökött a szemembe és halkan könyörögtem a telefonba, remélve, hogy a -volt- főnököm még meghallja. Istenem, hogy ez mekkora egy arrogáns, bunkó, szívtelen, paraszt...Inkább nem is folytatom!  A könnyek szépen lassan elindultak lefelé az arcomon.- Ezt nem hiszem el...-suttogtam magam elé, közben vissza dőltem a párnára.
-Sajnálom! -szólalt meg egy mély, suttogó hang az ajtó irányából. Oda fordítottam tekintetem, és a göndör kis világ sztárocskát pillantottam meg, kezében két Starbucks-os pohárral.
-Már csak te hiányoztál! -horkantam fel, és gyorsan letöröltem a könnyeim. Mit keres ez itt?
-Ezt neked hoztam! Nem tudtam, hogy mit szeretsz, remélem a Latte-t megiszod. -bunkó megjegyzésem elengedve füle mellett nyújtotta át az egyik poharat. Ránéztem, majd az ablak felé fordulva próbáltam nem tudomást venni Stylesról. Lemondóan felsóhajtott, majd az éjjeli szekrényre helyezte a poharat és leült az ágyal szemben lévő kis kanapéra. Most mihez kezdjek? Egy munkával nem fogok megélni! Talán Bob megengedi, hogy ne csak rész munka időben dolgozzam a lemez boltban. Oh, kérlek Istenem, segíts meg! Nem mintha bármit is használt volna, de erőteljesen szuggeráltam a kék eget az ablakon keresztül.
-Minek jöttél ide? -szólaltam meg jó pár perces némaságom után. Talán háromnegyed órát lehettem csöndben?! Áh, mindegy.
-Tegnap megkértem Dr. Davist, hogy hívjon fel, ha haza engednek. Hallottam, hogy nem tudsz hogy haza jutni. Szeretnélek hazavinni...-kaptam a választ.
-Kösz, nem kell a segítséged. Segítettél már eleget! -mondtam cinikusan.- Áruló! -szegeztem ujjam a szobába belépő Rodra, aki csak meghökkenve emelete maga elé két kezét, mintha nem tehetne semmiről.
-Semmi rosszat nem tettem! -hebegte megdöbbenve. Csak a szemem forgattam, közben össze fontam magam előtt a karom.- Öhm...Oké, ezt most nem értem. De hagyjuk is! Hope a nővér mindjárt hozza az ebéded, és utána segít átöltözni. Három hét múlva kell vissza jönnöd kontrollra, de ha bármi probléma adódna, egyből gyere be!
-Rohanok... -vigyorogtam rá gunyorosan.- Az ebédet meg nem kérem! A hideg ráz a kórházi kajátoktól! -simogattam a karom, mintha tényleg kirázott volna a hideg. Rod csak nevetett.
-Rendben, legyen ahogy akarod. Nem szállok vitába veled. -mosolygott rám. Diadalittas vigyor terült el a fejemen.
***
-Had segítsek! -nyúlt a karom után a Styles gyerek, mikor a folyosón haladtam a mankókkal.
-Ha hozzám érsz, ezek a mankók két másodperc múlva a seggedben landolnak! Ki akarod próbálni milyen érzés? -néztem hátra a vállam felett, mire a srác ijedt és döbbent tekintettel nézett vissza rám, és egy lépést hátra lépett felemelt kezekkel. Újra elindultam. Nem hiszem el, hogy egyes emberek nem tudnak arrébb állni, mikor látják, hogy mankóval közelítenek feléjük! Még nekik áll feljebb, hogy mertem szólni, hogy álljanak már arrébb. Nagy nehezen elszenvedtem magam a kórház bejáratáig. Kis pihenőt vettem a recepciós pultnak dőlve, közben felmértem a terepet. Kint zuhogott az eső. Nem is értem miért csodálkoztam...Ez London! Itt bármelyik pillanatban leszakadhat az ég...Nagy sóhaj után újra elindultam, mikor kinyílt az üvegajtó, kitettem a mankóimat, már épp rugaszkodtam  volna, de kicsúszott a lábam és a levegőbe repültem.
-Hope! -kiabált Harry mögöttem. Össze szorított szemmel vártam a becsapódást, ami nem következett be. Ehelyett két kar fonódott körém hátulról és egy mellkast éreztem a hátamnak simulni.
-Nem esett bajod? -suttogta a fülembe. Lehelete csiklandozta a nyakam.
-Nem...Azt...Azt hiszem jól vagyok. -dadogtam. Kicsit megijedtem. De ez szerintem teljesen normális ilyen helyzetben.- Kösz! -mondtam miután össze szedtem magam. Harry segített felállni, majd össze szedte a szétszórt mankókat.
-Tessék! -nyújtotta át őket. Átvettem tőle őket és már mentem is tovább. Még pont elkaptam, ahogy egy sóhaj után rázta a fejét.- Figyelj, pont az előbbi miatt szeretnélek haza vinni! -futott utánam. Mit sem törődve vele kerestem tovább egy taxit a kórház környékén.- Hope! -tette kezét a vállamra. Ránéztem a vállamon pihenő kezére, majd a srácra, aki egyből el is engedett. Mélyen beszívtam a levegőt és pár másodpercig hallgattam az esőt, majd próbáltam nyugodtan beszélni.
-Figyelj, tényleg nagyon kedves tőled, hogy segíteni próbálsz, de nem kell! -próbáltam kedves lenni, még ha nem is így gondoltam. Most az egyszer hazudhatok. Harry csak figyelt nagy zöld szemeivel, mintha próbálna olvasni bennem. Zavart ez a pillantás, ezért vissza fordultam a  parkoló felé. Újra elindultam, mikor a parkoló túlsó oldalán megpillantottam egy kis fekete taxit. Ahogy leléptem a járdáról, megcsúsztam. Istenem, mennyire utálok egy lábon járni! Harry újra magára vette a megmentő szerepét és elkapott még mielőtt a vizes betonon kötöttem volna ki.
-Pont ezért foglak haza vinni! -jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangnemben, miután segített megállni a lábamon. A szemem forgattam, de inkább nem mondtam semmit. Nehezen vallom be magamnak, de igaza van.
-Rendben. -suttogom lehajtott fejjel. Képtelen vagyok ránézni. Legyőzve éreztem magam.
-Azt hittem nehezebb lesz! Na, gyere. -mondta lelkesen és átkarolt.
-Erről nem volt szó Styles! -mondtam mogorván és leráztam magamról a kezét. Vigyorogva indult el a másik irányba -gondolom arra parkolt le. Pár perc után én is oda értem a fekete Range Rover-hez. Gyönyörű kocsi, meg kell hagyni... Harry hátra tolta az anyósülést, hogy elférjek, majd felém nyújtotta a kezét.
-Ne makacskodj! Segítek beülni. -mosolygott rám. Vonakodva és fintorogva mankóztam közelebb, hogy betudjak szállni. A két segéd eszközöm elvette és az autónak támasztotta, majd az oldalamra tette két kezét és segített beemelni magam a kocsiba. Óvatosan tettem a kocsi padlójára a gipszbe csomagolt lábam. Kezdett egyre jobban fájni...Harry becsukta az ajtót, bedobta a hátsóülésre a mankókat és kocogva megkerülte a kocsit. Könnyedén bepattant mellém és beindította a kocsit. Lediktáltam neki a címet, mikor várakozóan rám pillantott, ez után az ablak felé fordultam és figyeltem ahogy esik az eső. A hajam vizesen tapadt az arcomra, de most nem érdekelt. Harry bekapcsolta a rádiót mikor rájött, hogy esélytelen, hogy velem beszélgetni fog. Csöndben tettük meg az utat az otthonomig. Otthon? Nem. Inkább egy üres ház, ahol a mindennapjaim töltöm. Otthonnak semmiképp nem nevezném. Amíg a nagymamámmal éltem itt, lehetett annak nevezni, de mióta ő is itt hagyott, nem. Csak egy ház. Könnyek szöktek a szemembe, amiket gyorsan ki is pislogtam. A sztárocska leparkolt a ház előtt és kiszállt, hogy kisegíthessen az autóból. Amíg bejutottunk a házba, egy külön misét megért. Ha nem Stylesal lettem volna, talán még jót is nevettem volna a helyzeten, de ez a fiú valahogy elvette a kedvem tőle.
-Kösz, innentől megoldom magam is. -mondtam miután beléptünk a házba. Harry mit sem törődve azzal amit mondtam, becsukta maga mögött az ajtót és bedobta a nappaliba a táskám a szétszórt tankönyvek közé a kanapéra, közben körbe nézett. Én csak az előszobában ácsorogtam a mankóimra támaszkodva és vártam, hogy végre elhúzzon a gyerek és bezárhassam az ajtót. Happy vonta el a figyelmem, mikor boldogan vakkantva loholt le az emeletről.
-Happy! -köszöntöttem boldogan a kis jószágot. Elbicegtem a lépcsőig, leültem és az ölembe húztam.- Hát szia, te kis dög! -gügyögtem miközben a hasát dögönyöztem. Egy cuppanós puszit nyomtam a buksijára, majd még egy kicsit nyúztam. Hirtelen valami másra terelődött a figyelme és kiugrott az ölemből. Egyenesen a nappali boltíve alatt álló sráchoz ment, körbe szaglászta, közben Harry leguggolt hozzá. Miután megvolt a szimat minta, Happy boldogan tette kis tappancsait Harry térdére és nyújtózkodva követelte a fiútól, hogy megsimogassa a fejét. Harry nevetve tett eleget a kutyám kívánságának, mire a kis dög boldogan vakkantott.  toltam fel magam a lépcsőröl.
-A kutyád kedvel. -mosolygott fel rám.
-Hát, ezzel egyedül van... -mosolyogtam vissza.
-Látod milyen a gazdid? -kérdezte ajakbiggyesztve a még mindig nyújtózkodó Happytől. Össze préselt szemekkel meredtem rá. Elcsábítja a kutyám?! Na, nem! Ezt már nem engedem.
-Nem szívesen mondom ezt, de köszönöm a segítséget. Most már haza mehetsz. -hadartam, miközben nyitottam ki a bejárati ajtót. Harry még utoljára megsimogatta a kutya fejét, majd felállt.
-Még egyszer sajnálom ami történt! -nézett a szemembe. Szemeiben megbánást láttam, de ettől még nem fog meg nem történté válni.- Szia. -mondta, majd kilépett az ajtón. Egyből becsuktam az ajtót és fáradtan dőltem neki.
-Te kis áruló! -szegeztem tekintetem az előttem ülő Happyre.- Ne bratyizz az ellenséggel. -benéztem a konyhába és láttam, hogy Happy tálkája tele van. Alice úgy látom, mindenre gondolt. Megindultam a lépcső felé, hogy felmenjek a szobámba. Ha ezt túlélem, én egy hős vagyok!