3. Fejezet

A nap hívatlan sugaraira keltem. Vonakodva nyitottam ki a szemem, amit rögtön szorosan össze is zártam, miután megvakultam. Pár pislogás után körbe néztem a szobába, és rájöttem, hogy egyedül vagyok. Mondjuk nem is vártam mást. Már csak két élő családtagom van, de arra várhatok, hogy ők megjelenjenek az ajtóban, aggódó tekintettel és arról érdeklődve, hogy minden rendben van e. Na meg, nem is nagyon akarom őket látni. Az is épp elég nekem, hogy a két perccel idősebb nővérem majdnem minden nap látom az iskolában. Az apámmal meg...Inkább nem is mondok semmit. Elfog a hányinger, ha csak arra a féregre gondolok.
-Jó reggelt Hope! -nyitott be Rod az ajtón mosolyogva.
-Jó reggelt! -viszonoztam gesztusát. Ülő helyzetbe tornásztam magam, és vártam, hogy elmondja miért is jött.
-A leleteiddel minden rendben. Nem volt semmi probléma az este folyamán? -nézett rám a papírok fölött. Nemlegesen ráztam a fejem. Semmi nem volt, és ha lett is volna, akkor se mondanám el. Semmi kedvem itt tölteni még egy éjszakát. Vagy még rosszabb, többet.- Rendben, ez esetben ebéd után haza is mehetsz. -csapta össze a kezében tartott mappát.
-Köszönöm! -mosolyogtam rá.
-Ugyan, ez a dolgom. -legyintett és már ki is sétált az ajtón. Hirtelen eszembe jutott, hogy tegnap nem hívtam fel Markot. Görcsbe rándul a gyomrom, ha csak arra gondok, mennyire fog ordítani. Előhalásztam a telefonom a párna alól és remegő ujjakkal kerestem ki  a főnököm számát.
-Szia Mark. -mondom alig hallhatóan a telefonba.
-Hope, miért hívsz? -kérdezte semleges hangon. Homlokom ráncolva meredtem magam elé. Mi az, hogy miért hívtam? Össze zavarodva megráztam a fejem. Ordításra számítottam...
-Hogy..Hogy elnézést kérjek, amiért tegnap nem mentem be dolgozni. -hebegtem a telefonba.- Szabadságot szeretnék kérni...
-Minek? -na jó, már teljesen elvesztettem a fonalat.
-Hát, mert nem tudok bemenni dolgozni.
-Hova? Szerintem elég világosak a szabályaim! -csattant rám. Össze rezzentem, ahogy magam elé képzeltem bosszús arcát. Ez már inkább vallott Markra, mint az előbbi.- Tegnap négy óta nincs munkád, szivi. -közölte lekezelően. Döbbenten néztem a takarót. Ne, ne, ne! Könyörgöm! Nem veszíthetem el az állásom!
-Mark, kérlek értsd meg! Elütöttek, nem tudok lábra álni! Akartalak hívni, de nem tudtalak...-a végére már elhalt a hangom. Oh Istenem, könyörgöm, ne!
-Viszlát szivi!
-Könyörgöm...Ne...Ne...Nem rúghatsz ki...-hebegtem a búgó vonalba. Könny szökött a szemembe és halkan könyörögtem a telefonba, remélve, hogy a -volt- főnököm még meghallja. Istenem, hogy ez mekkora egy arrogáns, bunkó, szívtelen, paraszt...Inkább nem is folytatom!  A könnyek szépen lassan elindultak lefelé az arcomon.- Ezt nem hiszem el...-suttogtam magam elé, közben vissza dőltem a párnára.
-Sajnálom! -szólalt meg egy mély, suttogó hang az ajtó irányából. Oda fordítottam tekintetem, és a göndör kis világ sztárocskát pillantottam meg, kezében két Starbucks-os pohárral.
-Már csak te hiányoztál! -horkantam fel, és gyorsan letöröltem a könnyeim. Mit keres ez itt?
-Ezt neked hoztam! Nem tudtam, hogy mit szeretsz, remélem a Latte-t megiszod. -bunkó megjegyzésem elengedve füle mellett nyújtotta át az egyik poharat. Ránéztem, majd az ablak felé fordulva próbáltam nem tudomást venni Stylesról. Lemondóan felsóhajtott, majd az éjjeli szekrényre helyezte a poharat és leült az ágyal szemben lévő kis kanapéra. Most mihez kezdjek? Egy munkával nem fogok megélni! Talán Bob megengedi, hogy ne csak rész munka időben dolgozzam a lemez boltban. Oh, kérlek Istenem, segíts meg! Nem mintha bármit is használt volna, de erőteljesen szuggeráltam a kék eget az ablakon keresztül.
-Minek jöttél ide? -szólaltam meg jó pár perces némaságom után. Talán háromnegyed órát lehettem csöndben?! Áh, mindegy.
-Tegnap megkértem Dr. Davist, hogy hívjon fel, ha haza engednek. Hallottam, hogy nem tudsz hogy haza jutni. Szeretnélek hazavinni...-kaptam a választ.
-Kösz, nem kell a segítséged. Segítettél már eleget! -mondtam cinikusan.- Áruló! -szegeztem ujjam a szobába belépő Rodra, aki csak meghökkenve emelete maga elé két kezét, mintha nem tehetne semmiről.
-Semmi rosszat nem tettem! -hebegte megdöbbenve. Csak a szemem forgattam, közben össze fontam magam előtt a karom.- Öhm...Oké, ezt most nem értem. De hagyjuk is! Hope a nővér mindjárt hozza az ebéded, és utána segít átöltözni. Három hét múlva kell vissza jönnöd kontrollra, de ha bármi probléma adódna, egyből gyere be!
-Rohanok... -vigyorogtam rá gunyorosan.- Az ebédet meg nem kérem! A hideg ráz a kórházi kajátoktól! -simogattam a karom, mintha tényleg kirázott volna a hideg. Rod csak nevetett.
-Rendben, legyen ahogy akarod. Nem szállok vitába veled. -mosolygott rám. Diadalittas vigyor terült el a fejemen.
***
-Had segítsek! -nyúlt a karom után a Styles gyerek, mikor a folyosón haladtam a mankókkal.
-Ha hozzám érsz, ezek a mankók két másodperc múlva a seggedben landolnak! Ki akarod próbálni milyen érzés? -néztem hátra a vállam felett, mire a srác ijedt és döbbent tekintettel nézett vissza rám, és egy lépést hátra lépett felemelt kezekkel. Újra elindultam. Nem hiszem el, hogy egyes emberek nem tudnak arrébb állni, mikor látják, hogy mankóval közelítenek feléjük! Még nekik áll feljebb, hogy mertem szólni, hogy álljanak már arrébb. Nagy nehezen elszenvedtem magam a kórház bejáratáig. Kis pihenőt vettem a recepciós pultnak dőlve, közben felmértem a terepet. Kint zuhogott az eső. Nem is értem miért csodálkoztam...Ez London! Itt bármelyik pillanatban leszakadhat az ég...Nagy sóhaj után újra elindultam, mikor kinyílt az üvegajtó, kitettem a mankóimat, már épp rugaszkodtam  volna, de kicsúszott a lábam és a levegőbe repültem.
-Hope! -kiabált Harry mögöttem. Össze szorított szemmel vártam a becsapódást, ami nem következett be. Ehelyett két kar fonódott körém hátulról és egy mellkast éreztem a hátamnak simulni.
-Nem esett bajod? -suttogta a fülembe. Lehelete csiklandozta a nyakam.
-Nem...Azt...Azt hiszem jól vagyok. -dadogtam. Kicsit megijedtem. De ez szerintem teljesen normális ilyen helyzetben.- Kösz! -mondtam miután össze szedtem magam. Harry segített felállni, majd össze szedte a szétszórt mankókat.
-Tessék! -nyújtotta át őket. Átvettem tőle őket és már mentem is tovább. Még pont elkaptam, ahogy egy sóhaj után rázta a fejét.- Figyelj, pont az előbbi miatt szeretnélek haza vinni! -futott utánam. Mit sem törődve vele kerestem tovább egy taxit a kórház környékén.- Hope! -tette kezét a vállamra. Ránéztem a vállamon pihenő kezére, majd a srácra, aki egyből el is engedett. Mélyen beszívtam a levegőt és pár másodpercig hallgattam az esőt, majd próbáltam nyugodtan beszélni.
-Figyelj, tényleg nagyon kedves tőled, hogy segíteni próbálsz, de nem kell! -próbáltam kedves lenni, még ha nem is így gondoltam. Most az egyszer hazudhatok. Harry csak figyelt nagy zöld szemeivel, mintha próbálna olvasni bennem. Zavart ez a pillantás, ezért vissza fordultam a  parkoló felé. Újra elindultam, mikor a parkoló túlsó oldalán megpillantottam egy kis fekete taxit. Ahogy leléptem a járdáról, megcsúsztam. Istenem, mennyire utálok egy lábon járni! Harry újra magára vette a megmentő szerepét és elkapott még mielőtt a vizes betonon kötöttem volna ki.
-Pont ezért foglak haza vinni! -jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangnemben, miután segített megállni a lábamon. A szemem forgattam, de inkább nem mondtam semmit. Nehezen vallom be magamnak, de igaza van.
-Rendben. -suttogom lehajtott fejjel. Képtelen vagyok ránézni. Legyőzve éreztem magam.
-Azt hittem nehezebb lesz! Na, gyere. -mondta lelkesen és átkarolt.
-Erről nem volt szó Styles! -mondtam mogorván és leráztam magamról a kezét. Vigyorogva indult el a másik irányba -gondolom arra parkolt le. Pár perc után én is oda értem a fekete Range Rover-hez. Gyönyörű kocsi, meg kell hagyni... Harry hátra tolta az anyósülést, hogy elférjek, majd felém nyújtotta a kezét.
-Ne makacskodj! Segítek beülni. -mosolygott rám. Vonakodva és fintorogva mankóztam közelebb, hogy betudjak szállni. A két segéd eszközöm elvette és az autónak támasztotta, majd az oldalamra tette két kezét és segített beemelni magam a kocsiba. Óvatosan tettem a kocsi padlójára a gipszbe csomagolt lábam. Kezdett egyre jobban fájni...Harry becsukta az ajtót, bedobta a hátsóülésre a mankókat és kocogva megkerülte a kocsit. Könnyedén bepattant mellém és beindította a kocsit. Lediktáltam neki a címet, mikor várakozóan rám pillantott, ez után az ablak felé fordultam és figyeltem ahogy esik az eső. A hajam vizesen tapadt az arcomra, de most nem érdekelt. Harry bekapcsolta a rádiót mikor rájött, hogy esélytelen, hogy velem beszélgetni fog. Csöndben tettük meg az utat az otthonomig. Otthon? Nem. Inkább egy üres ház, ahol a mindennapjaim töltöm. Otthonnak semmiképp nem nevezném. Amíg a nagymamámmal éltem itt, lehetett annak nevezni, de mióta ő is itt hagyott, nem. Csak egy ház. Könnyek szöktek a szemembe, amiket gyorsan ki is pislogtam. A sztárocska leparkolt a ház előtt és kiszállt, hogy kisegíthessen az autóból. Amíg bejutottunk a házba, egy külön misét megért. Ha nem Stylesal lettem volna, talán még jót is nevettem volna a helyzeten, de ez a fiú valahogy elvette a kedvem tőle.
-Kösz, innentől megoldom magam is. -mondtam miután beléptünk a házba. Harry mit sem törődve azzal amit mondtam, becsukta maga mögött az ajtót és bedobta a nappaliba a táskám a szétszórt tankönyvek közé a kanapéra, közben körbe nézett. Én csak az előszobában ácsorogtam a mankóimra támaszkodva és vártam, hogy végre elhúzzon a gyerek és bezárhassam az ajtót. Happy vonta el a figyelmem, mikor boldogan vakkantva loholt le az emeletről.
-Happy! -köszöntöttem boldogan a kis jószágot. Elbicegtem a lépcsőig, leültem és az ölembe húztam.- Hát szia, te kis dög! -gügyögtem miközben a hasát dögönyöztem. Egy cuppanós puszit nyomtam a buksijára, majd még egy kicsit nyúztam. Hirtelen valami másra terelődött a figyelme és kiugrott az ölemből. Egyenesen a nappali boltíve alatt álló sráchoz ment, körbe szaglászta, közben Harry leguggolt hozzá. Miután megvolt a szimat minta, Happy boldogan tette kis tappancsait Harry térdére és nyújtózkodva követelte a fiútól, hogy megsimogassa a fejét. Harry nevetve tett eleget a kutyám kívánságának, mire a kis dög boldogan vakkantott.  toltam fel magam a lépcsőröl.
-A kutyád kedvel. -mosolygott fel rám.
-Hát, ezzel egyedül van... -mosolyogtam vissza.
-Látod milyen a gazdid? -kérdezte ajakbiggyesztve a még mindig nyújtózkodó Happytől. Össze préselt szemekkel meredtem rá. Elcsábítja a kutyám?! Na, nem! Ezt már nem engedem.
-Nem szívesen mondom ezt, de köszönöm a segítséget. Most már haza mehetsz. -hadartam, miközben nyitottam ki a bejárati ajtót. Harry még utoljára megsimogatta a kutya fejét, majd felállt.
-Még egyszer sajnálom ami történt! -nézett a szemembe. Szemeiben megbánást láttam, de ettől még nem fog meg nem történté válni.- Szia. -mondta, majd kilépett az ajtón. Egyből becsuktam az ajtót és fáradtan dőltem neki.
-Te kis áruló! -szegeztem tekintetem az előttem ülő Happyre.- Ne bratyizz az ellenséggel. -benéztem a konyhába és láttam, hogy Happy tálkája tele van. Alice úgy látom, mindenre gondolt. Megindultam a lépcső felé, hogy felmenjek a szobámba. Ha ezt túlélem, én egy hős vagyok!