2. Fejezet

A nap meleg sugarai és a szél lágyan simogatták fedetlen bőröm, a hosszú fűszálak csiklandozták a talpam, miközben önfeledten ugráltam át a réten. Ismeretlen volt számomra a hely, de az a megnyugtató harmónia ami körül lengte az egészet, azt sugallta, hogy ne féljek, itt nem bánthat semmi. Megálltam a rét közepén, körbenéztem. Az egész területet fák kerítik körbe, lombkoronájuk több színben pompázott a virágok miatt, amik ellepték őket. Biztos tudjátok miről beszélek, mint tavasszal, mikor a fák virágba borulnak és gyönyörű színeket vesznek fel. Nem tudom miért, de kitártam a karjaim és forogni kezdtem. Kacajom hangját vitte magával a szél, a madarak csiripelésével együtt. A lenge nyári ruha, ami rajtam volt, fellibbent és mint a filmekben, szélesen körbe vett, miközben forogtam. Mikor elszédültem nevetve engedtem le karjaim és próbáltam megállni egy helyben, ami elég nehezen ment. Újra körbe néztem, hátha találok valaki mást is ezen a helyen. Embert ugyan nem is, de egy hidat megpillantottam a rét szélén. Újra ugrándozva indultam el, de most már célja is volt utamnak. Élveztem, ahogy a szél belekap a hajamba és könnyedén lebegteti ide-oda kedve szerint. Szabadnak éreztem magam és boldognak. A végére már futva közelítettem meg az apró kis fa építményt, aminek a túloldalán nem láttam semmit. A ragyogó köd, elhomályosított mindent. Mikor oda értem, egy homályos alakot láttam, a híd másik végén. Megálltam a híd elejénél. Nem léptem rá, csak a korlátnak támaszkodva vettem pár mély levegőt. Az alakot bámultam, aki a túloldalon állt. Az arcát nem láttam, még is nagyon ismerős volt. Koncentráltam, hogy felismerjem, de nem ment. Valami azt súgta, hogy menjek közelebb, muszáj megtudnom ki is az ismeretlen személy. Felléptem az első fa deszkára, ami előttem volt. Ezt követte egy újabb lépés. Még csak most tűnt fel, hogy alattam nagyon mélyen egy folyó hömpölyög. Vad sodrását, még itt fent is hallani lehetett. Pár másodpercig csak figyeltem az alattunk elfolyó vizet, majd tekintetem újra a híd másik végére szegeztem. Egy újabb lépést tettem előre, mire az ismeretlen alak, megmozdult.
-Ne! -csak ennyit mondott. Megtorpantam. A hang...A hang, amit az előbb hozzám szólt...Nagyon régen hallottam már utoljára, de még most is ezer közül felismerném. Mit sem törődve ellenkezésével, indultam meg felé.- Ne! -szólt újra. Hangjában aggodalmat, félelmet fedeztem fel. Pár másodpercre megálltam.- Kérlek, ne! Neked még nem jött el az időd! Ez túl korai lenne! -mondta halkan. Kivehető volt a hangjából, hogy sír. Nem értettem, hogy miről beszél. Értetlenül és mereven bámultam a homályos alakot, akiről már tudom, hogy ki. Nem is értem, miért nem rohantam hozzá és vetettem magam a karjaiba. Túl régóta vágytam már a viszont látásra ahhoz, hogy most itt álljak tétlenül. De valami belül, vissza tartott. Nem tudom mi, de azt súgta hallgassak a kétségbe esett szavakra, és álljak meg.- Hiányzol! De kérlek ne gyere közelebb! -szólalt fel újra. A homályos alak kezdett láthatóvá válni. A körvonalai jobban kivehetők voltak, színek lepték el az eddigi szürke foltot. Nap sütötte barna bőre, világított a fehér ruhájában. Az arc, ami már évek óta csak álmomban jelenik meg, most itt volt előttem. A gyönyörű, dús barna hajzuhatag, finoman omlott vállaira. Ajkain egy szomorú mosoly látszott, csillogó kék szemeiben fájdalom és kétségbe esés tükröződött. Szemeim ellepték a könnyek, úgy, ahogy az övét is. Oly rég láttam már utoljára és most valami, számomra ismeretlen "erő" megakadályoz abban, hogy újra védelmező ölelésébe bújjak.- Szeretlek! -mondta lágyan, közben az arcán végig folytak a könnyek. Alakja, ami pár másodperce vállt láthatóvá, újra halványodni kezdett.
-Anya! -sikítottam, miközben utána kaptam. Időt se hagytak rá, hogy legalább megérinthessem. Amilyen gyorsan jött, úgy tűnt is el. Össze estem. Könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek. A híd közepén, a sarkamon ülve sírtam.- Anyaa! -sikítottam újra hisztérikusan. Vállaim rázkódtak, arcom a kezeimbe temettem és csak sírtam a semmi közepén.- Én is szeretlek...-suttogtam halkan, remélve, hogy akár hova is tűnt, meghallja. A sírásból egy számomra ismeretlen hang szakított ki. Felemeltem két kezem közül a fejem és kisírt szemmel körbe néztem. Sehol senki. Hirtelen minden forogni kezdett, a táj össze mosódott. Elsötétült minden és csak annyit éreztem, hogy zuhanok. Észre se vettem mikor ért véget. Az tűnt fel, hogy fekszek, és valami rám van terítve. Hirtelen nyílalt belém a fájdalom. A lábam, mint ha átment volna rajta egy kamion és darabjaira tört volna. Legszívesebben sikítottam volna, de nem bírtam egy hangot se kipréselni magamból. Pár perc múlva, kezdtem hozzá szokni a fájdalomhoz. Bár ehhez kétlem hogy hozzá lehetne. Mikor már másra is tudtam koncentrálni, nem csak a fájdalomra, megcsapta az orrom a tömény fertőtlenítő szaga. Na várjunk csak! Hol vagyok? Szemeim, amiket eddig szorosan össze zártam, kipattantak. A lámpák fénye hirtelen elvakított. Pislogtam párat, hogy a szemem hozzá szokjon a fényhez. Oldalra fordítottam a fejem, ahol egy nyitott ajtót pillantottam meg, ami előtt elrohantak az emberek. Egy se nézett be, hogy még is mi lehet velem. Pár percig csak bámultam a rohanó embereket, majd úgy döntöttem nem sanyargatom tovább magam azzal, hogy még csak egy pillantásra se méltatnak. A másik irányba fordultam, ahol egy óriási ablakot láttam, amin be voltak húzva sötétkék függönyök, de egy kis rés látni engedte, hogy odakint zuhog. Mintha csak dézsából öntenék, ömlött London zsúfolt utcáira az eső. Itt nem érdekelt senkit, ha esett. Már hozzá szoktak az szeszélyes időjáráshoz, mely egyik pillanatban még kellemes meleg és napos idő volt, aztán egy pillanat alatt váltott át borús, szeles és esősre. Senkinek nem volt feltűnő, ha egy korombeli lány magányosan ül egy padon, miközben elázik. Senki nem törődött vele...
-Nem tudom! Szia. -törte meg a szoba csendjét és az én töprengésem egy idegen és feszült férfi hang. Felültem, hogy megtudjam ki az, de a hirtelen mozdulattól, mérhetetlen fájdalom hasított a fejembe. Kisebb káromkodás csúszott ki a számon, miközben a fejem fogva zuhantam vissza a párnára erőtlenül. Mikor a fejemhez értem, akkor éreztem csak meg, hogy valami rá van tekerve. Tapogatni kezdtem.
-Ne! -szólalt meg a hang mellőlem. Mit sem törődve vele, folytattam a tapogatást, de mikor a homlokomhoz értem, felüvöltöttem. Egy kéz ragadta meg az enyémet, és rántotta el a fájó ponttól, majd lazított a tartáson.- Én szóltam...-kipattantak a szemeim, majd a hang irányába kaptam a fejem, ami újra a fejembe hasító fájdalommal járt, de próbáltam nem törődni vele.
-Te meg ki vagy? -kérdeztem nem túl kedvesen az ágy mellett álló, fiatal sráctól. Első ránézésre, velem lehetett egy idős, barna, göndör tincsei szerteszét álltak a fején, zöld szemei megbánóan néztek le rám. Nem is kellett megszólalnia, tudtam, hogy kivel kerültem egy szobába.- Meg se szólalj! -horkantam fel. Kirántottam a kezem az övéi közül, majd az ajtó irányába fordítottam a fejem. Semmi kedvem egy ilyen öntelt kis sztárocskával bájcsevegni.
-Jó estét, Mr. Styles! Szia Hope! Hogy érzed magad? -lépett be az ajtón Mr. Davis, a kezében tartott kórlapokat olvasva, majd az ágyam mellé érve, rám emelte tekintetét. Most legalább már azt is tudom, hogy melyik kórházban vagyok.
-Szia Rod! -mosolyogtam fel rá kedvesen. Mindig is kedveltem ezt az embert.- Voltam már jobban is...-mondtam fintorral a képemen. Rám mosolygott, majd újra a papíroknak szentelte a figyelmét.
-Nos, betört a fejed és agyrázkódásod van...
-Igen, ezeket már észre vettem. -vágtam közbe. Figyelmen kívül hagyva megszólalásom, folytatta.
-A sípcsontod eltört, de annyira nem komoly. Két hét fekvőgipsz, utána pár hét járó és rendbe jön. -ez megmagyarázza azt az éktelen fájdalmat a jobb lábamban. Remek! Újra megpróbálkoztam a felüléssel, de tanulva az előző esetből, már lassan tettem.
-Pontosan mi történt? Nem egészen emlékszem. Addig megvan, hogy dolgozni siettem, le akartam vágni az utat, majd kiesett minden. -pillantottam fel az orvosomra, aki kérdésem hallván, az ágy másik oldalán álló fiúra pillantott. Én is ránéztem, de ő lehajtott fejjel vakargatta a karját.
-Mr. Styles elütötte. -kaptam a választ. Erre inkább nem mondtam semmit, vissza dőltem a párnámra -ami újból fájdalommal járt, amit egy kisebb káromkodás követett.
Rod tudatta velem, hogy pontosan mi is történt. Ez után elköszönt, majd itt hagyott Harry Stylesal. Nem igazán vettem figyelemben, hogy itt ült az ággyal szemben lévő kanapén. Csak feküdtem és bámultam ki az ablakon, néztem ahogy az eső cseppek versenyt futva folynak végig az ablak üvegén, majd a párkányon össze olvadnak. Hirtelen kezdtem keresni a telefonom, de sehol sem találtam. Persze, hisz nem a saját ruhámban vagyok, és még a táskám sincs a közelemben. Körbe vezettem tekintetem a szobán, egy fotelt találtam az ágyam jobb oldalán lévő sarokban, az ablak alatt. Ott pihentek a személyes holmijaim. Óvatosan kihúztam a jobb lábam a takaró alól,a gipsz súlya húzta a lábam, ami nem volt túl kellemes, de muszáj volt hozzá jutnom a telefonomhoz! Bal lábam is épp tettem volna le a földre, mikor két cipő jelent meg a látókörömben.
-Neked pihenned kell! -szólt rám a gazdájuk. Felvont szemöldökkel bámultam a srácra, majd félre lökve megpróbálkoztam a felállással. Had ne mondjam, majdnem hasra estem, mivel ahogy ráálltam a jobb lábamra, a hirtelen fájdalomtól össze estem. Mielőtt földre kerülhettem volna, két kar fonódott körém, és tartott meg.- Jobb lenne, ha inkább a helyeden maradnál. -mondta mosolyogva, majd vissza ültetett az ágyra.
-Nem hat meg a bárgyú mosolyod! Nálam nem válik be! -próbáltam gúnyos vigyort erőltetni magamra, de inkább vicsorgásnak volt nevezhető. Miután egy negyed órás vitát folytattunk, -bár azt nem hiszem, hogy vitának hívják, mikor az egyik fél könyörög, hogy mondja el a másik, hogy mit akar, de ő nem válaszol, csak mereven bámul egy pontot- majd kitalálta, hogy a holmimra volt szükségem, amit nekem adott, majd vissza ült a kanapéra, én a telefonommal kezdtem el foglalatoskodni. Lecsekkoltam a dátumot, megnyugodtam, hogy töltöttem napokat ájultan, csak pár órát. Ami éppen elég ahhoz, hogy a főnököm kiboruljon, hogy nem mentem ma be és lelkiismeret furdalás nélkül penderítsen ki. Vettem egy mély levegőt, elhatároztam, hogy ezzel most nem foglalkozom, így is eléggé fáj a fejem, nem kellett még ez is. Az ölemben tartott telefonomat bámultam, majd fejből kezdtem el bepötyögni a számot, amire nekem most szükségem volt.
-Igen, tessék? -vette fel pár csörgés után.
-Szia Alice! Hope vagyok.
-Jaj, szia Hope! Bocsi, nem is néztem ki hív, teljesen máshol jár az eszem. -kacarászott boldogan. Kis mosoly kúszott az arcomra, hallván jókedvét.- Mizujs?
-Megkérhetnélek valamire? -kérdeztem félénken. Nem attól tartottam, hogy nemet mond, hisz mindig mindenben mellettem áll és segít, ha kell. Ő és a családja az, akikre bármikor számíthatok. Inkább az aggasztott, hogy addig nem fog nyugodni, míg el nem mondom mi történt, akkor meg rosszabb lesz mint egy anya tigris. Jobban ki fog akadni, mint én. Bár én nem is annyira...Már bele törődtem, hogy ilyen az életem, de ő nem. Hogy tudnám úgy mondani, hogy ne kezdjen el aggódni?
-Hahoo! Hope, itt vagy még? -szakított ki gondolataimból barátnőm aggódó hangja. Na, akkor kezdjünk bele...
-Igen, persze!
-Minden rendben? A hangod is olyan furcsa! Történt valami? -pont erről beszéltem, még csak nem is mondtam semmit, de már parázik.
-Eltudnál menni Happy-ért? Ma már nem hiszem, hogy haza tudok menni, és azt se tudom, hogy holnap mikor kerülök haza.
-Persze, bármikor vigyázok a drágára! -mondta lelkesen.- De hol vagy?
-Köszönöm! Jövök egyel! -sóhajtottam megkönnyebbülten.
-Ugyan, semmiség! De ne próbálj meg kibújni a kérdés alól! Hol vagy?
-Majd elmondom, ha kiengedtek és valahogy  haza keveredek...-ígértem meg. Az utolsó mondatra, felkapta a fejét a velem szemben ülő fiú. Idegesített, ahogy bámult, no meg a jelenléte is, de próbáltam nem törődni vele.
-Az Isten szeremére, Hope! Hol a büdös francban vagy?! -emelte meg a hangját, amitől össze rezzentem. Esküszöm, ijesztőbb mint amikor a mamám kiabált velem, mikor rossz voltam.
-Kórházban...-motyogtam halkan. Erre már nem kaptam választ. Csönd telepedett, az eddigi nagy beszélgetésre. Most rajtam volt a sor, hogy aggódjak.- Alice, itt vagy? Minden oké? -kérdezgettem, közben a függönyök közti kis résen bámultam kifelé.- Alice?! -kiabáltam bele a telefonba.
-Istenkém...Melyik kórházban vagy? Mi történt? Mikor vittek be? -zúdította rám kérdéseit remegő hangon.
-Ne aggódj, hisz még élek! Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen! -erőszakoltam ki magamból egy kis nevetést. Próbáltam meggyőzni, hogy tényleg nincs semmi bajom.
-Hülye! Ilyet ne is mondj! -förmedt rám, durcás hangon.- De még is mi történt? -elmeséltem neki, hogy mire emlékszem és, hogy Rod mit mondott. Miután kisebb düh kitörése volt, hogy elütöttek, jobbnak láttam még magamban tartani, hogy pont velem szemben ül a tettes, és hogy ki is az. Még a végén idejönne és le is mészárolná. Jobban belegondolva, miért is nem mondom el? Méregettem a göndör hajú fiút. Fogalmam sincs mit csinál még mindig itt. Épp elég bajt okozott, nem kell, hogy még többet csináljon. Érezhette, hogy figyelem, mert rám emelte zöld szemeit a telefonjáról, apró mosolyt eresztett el, mire szem forgatva az ablak irányába fordultam.
-Szép jó estét! -rontott be jókedvűen a szobába Rod.
-Várj egy picit! -súgtam a telefonba, majd ölebe helyeztem a készüléket és az orvos felé fordultam.- Jobbat! -morogtam. Erre csak nevetett egy rövidet.
-Jó híreim vannak! -érdeklődve tekintettem rá és vártam, hogy folytassa. Ahogy észre vettem, nem csak engem érdekelt a dolog, mert a kis sztárocska egyből felpattant és az ágy széléhez sétált.- Ha este nem lesz semmi probléma, és jók lesznek a holnapi vizsgálat eredményei, holnap már haza is mehetsz! -mosolygott rám. Egy megkönnyebbült sóhaj csúszott ki a számon és mosolyogva dőltem vissza a párnára. Magamban üvöltöttem egy sort, hogy megint figyelmen kívül hagytam a fejsérülésem, ami jelezte is, nem tetszését.
-Itt vagyok! -emeltem fülemhez a készüléket.- Holnap...
-Tudom! Mindent hallottam! -vágott közbe.- Nagyon sajnálom, de nem tudunk elmenni érted! Elutazunk... -hirtelen letört lett a hangja.
-Semmi baj! Majd haza jutok valahogy! -mondtam kedvesen.- Akkor Happyt sem kell elvinned! Majd felhívom a szomszédnénit...
-Nem! Már elküldtem anyát! Majd indulás előtt haza visszük. Hisz délután már úgy is otthon leszel. -még beszéltünk pár percet. Elmesélte, hogy Francia országba utaznak holnap, hogy meglátogassák a két bátyát, meg Will, az apjuk is ott tartózkodik így sok idő után végre vele is találkoznak.
-Köszönöm, hogy vigyáztok Happyre! Aztán írj majd, ha megérkeztetek! Puszilom a két idiótát és anyudék is. -búcsúztam mosolyogva.
-Már mondtam, imádom a kis dögöt, nem teher! -kacarászott.- Mindenképp! Majd átadom...Te meg próbáld meg túlélni ezt a pár napot, rendben?! Ha haza jöttünk átugrok!
-Nem ígérek semmit...Meg is sértődnék, ha nem tennéd! -nevettem fel. Hallottam, hogy a vonal túlsó végén ő is nevet.- Szia Alice, puszi! -köszöntem el.
-Puszpusz! -majd bontotta a vonalat.
-A barátnőd volt? -felültem, majd a falnak vettem a hátam és úgy néztem Harryre.
-Mi közöd hozzá? -kérdeztem bunkón. Akár meddig maradhat itt, nem szánom meg. Nem fogok jó pofizni.- Amúgy meg igen.
-Most mit kell itt flegmázni? -kelt ki magából.
-Mit gondoltál? Elcsapsz, eltört a lábam, betört a fejem, agyrázkódásom van. Majd még meg is köszönöm és barátok leszünk?!
-Talán, ha nem ugrasz ki a kocsi elé, nem csaplak el!
-Ohh...Nehogy már az én hibám legyen, hogy nem tudsz vezetni! Talán, ha rendesen le is tetted volna a jogsid, nem csak megvenni, mert "Én vagyok Harry Styles, bármit megvehetek amit akarok! Minek tanulni, ha meg is vehetem a jogsit?!" -hadonásztam össze vissza. Erre nem mondott semmit. Mereven nézett a szemembe, álltam a tekintetét. Így gondolom, ha nem tetszik neki, el mehet! Remélem így is fog tenni. Zöld szemei elsötétültek, álla megfeszült. Felkapta a dzsekiét a kanapéról, majd gyors léptekkel kiviharzott a kis szobából, hangosan becsapva maga mögött az ajtót.
-Egy gonddal kevesebb! -győztes vigyorral a képemen feküdtem le, és kezdtem el gondolkozni. Átvizsgáltam a szoba minden egyes pontját. A barack színűre festett falakat, a kék függönyöket, amik furcsamód passzoltak a falszínéhez, a kanapét, amin jó pár órát ücsöröghetett az a kis...sztárocska. Pár óra múlva elnyomott az álom.